Amikor bőgött a sziréna

Különös amerikai térképet tettek közé a közelmúltban. Ezen jelölték be azokat a stratégiai fontosságú pontokat, amelyek megérnek egy atombombát. Most, utólag, évtizedekkel a rendszerváltás után bebizonyosodott, amit sejtettünk, Miskolc, akkor az ország második vidéki városa rajta volt a halállistán.

A kohászat, a Diósgyőri Gépgyár ontotta a tarackokat, az aknavetőket; mindenki tudta, az Ázsiában és a Közel-Keleten dúló helyi háborúkban, konfliktusokban ott vannak az itt gyártott fegyverek. Egy csehszlovák delegációt kísérve magam is láttam, miként sorakoznak a fényesre zsírozott, gyilkos eszközök, sőt az üzem feletti lőtéren megnézhettük a messzehordó ágyúkat. Amikor Tapolcán laktunk, nyári éjszakákon hosszan gyönyörködhettünk a légelhárító ütegek sorozattüzében. Ilyenkor lezárták a Lófő tisztást, hogy az oda záporozó repeszek kárt ne okozzanak a Bükkszentkereszt környékén élőkben. Ezek voltak azok a békebeli évtizedek, amikor bárki mérget vett volna arra, hogy Európa a világ legbékésebb szigete marad. Örökké, hiszen a második világháború emléke mindannyiunk génjeibe beleivódott, és már az alkalmi tűzijátékok ropogására megrezzentünk.

Tévedtem, tévedtünk. A politika és a történelem menete alaposan rátelepedett közös emlékeinkre. Emlékszem, a kilencvenes évek elején, egy hétköznap délutáni szunyókálásomnak a szomszédos Gyöngyvirág utcai légvédelmi sziréna visítása vetett véget. Elég háborús filmet láttam, hogy ne tévesszem össze a mentők és a tűzoltók martinkürtjével. Kapásból tárcsáztam Csibi Károly ezredes barátomat, az akkori polgárvédelem parancsnokát. Így a legilletékesebb nyugtatott meg, a villanyoszlop tetején ágaskodó sziréna bizonyára zárlatos lett. Az igazság, nem sok pénz jutott ezeknek a karbantartására, és mint ahogyan a meglévő óvóhelyek állagmegóvását, úgy a rendszeres morgópróbákat is elhanyagolták. Gondolom, már valamivel jobb a helyzet, s megfelelően gondoskodnak ezekről, ha már a politikai közbeszédet behálózta a háborús retorika.

Kollégáim már többször megelőztek, feltették a kérdést, egy nem várt feszült helyzetben van-e elegendő óvóhely mindenkinek. Pontosabban olyan, amely képes egy nukleáris támadástól is megvédelmezni. Hogy van-e ennek értelme és perspektívája, ezen érdemes elmorfondírozni.

A valamikori délszláv polgárháború után most már a szomszédban ropognak a fegyverek, egymást rakétázzák, bombázzák, s úgy tetszik, egyik fél sem enged, semmi jel nem mutat egy kilátásba lépő tűzszünetre vagy egy kompromisszumos megoldásra. A helyzet napról napra feszültebb.

Mintha égi sugallatra történne, éppen most került elő a fiók mélyéről édesapám légós, légoltalmi megbízotti igazolványa. Fényképes, tanúsítja, elvégezte a tanfolyamot. Mintha egyszer mesélt is volna erről, hogy amikor a nemzetközi helyzet fokozódik – Virág elvtárs szavaival – nekik a Kossuth rádióra kellett hangolni. Onnan várták a titkos üzenetet, a jelszót, amit csak ők tudhattak, hogy hová, merre meneküljenek, milyen irányba folyjék a kitelepítés Miskolcról.

Most itt vagyunk, jelszó és iránymutatás nélkül...