Az élet nem egy száguldó vonat

Észrevetted már te is, hogy társas kapcsolataid időről időre új irányt vesznek? Mind tisztában vagyunk azzal, hogy nem mindenki kísér minket végig az úton, mégis nehéz megélni, amikor a változások gyors tempóban következnek be.

Ma megfogalmazódott bennem, hogy életünk különböző szakaszaiban egészen másképp éljük meg kapcsolataink változásait. Mindig vannak, akik bírálnak, kritizálnak és erőszakkal próbálják meg kivetíteni ránk, a másikra saját bizonytalanságukat, féltékenységüket vagy épp irigységüket. Számukra az élet valóban egy száguldó vonat. Nem veszik a bátorságot, hogy néha leszálljanak, esetleg lassítsanak és a tájban is gyönyörködjenek. Sajnálják erre az időt. Mindent, és sokszor mindenkit birtokolni akarnak. Előfordul, hogy még a másik gondolatait, és érzéseit is. Nem veszik észre, hogy mindannyian folyamatosan változunk. Talán nem is akarják elfogadni a változást, hiszen az bőven komfortzónán kívül van. Szerintük csak az a helyes, amit ők látnak, gondolnak – és ha valaki kilóg a sorból, azt mérhetetlen cinizmussal oktatják ki.

A másik említésre méltó csoport, akik oly mértékben ragaszkodnak, hogy az szinte már fullasztó. Nem tudnak meglenni a másik nélkül, legyen az barát vagy szerelem. Kapaszkodnak mindenáron, saját függetlenségüket és büszkeségüket is feladva szinte szimbiózisban élnek a társsal. Hangoztatják, hogy nem tudnak meglenni egyedül, és minden felelősséget a másikra hárítanak. Kapaszkodnak, miközben húzzák vissza azt, aki haladna. Kényelmes ez a megoldás, mégis legbelül stresszes mindkét fél számára. Kikeveredni belőle nem egyszerű, mégsem lehetetlen.

A legfontosabb az lenne, ha mindannyian felismernék, hogy nem kísérhetjük egymást egy életen át. Vannak időszakok, mikor töltődünk vagy épp más fejlődési szakaszban vagyunk. Elkísérjük egymást egyik állomástól a másikig, de ezek a kapcsolatok nem egy életre szólnak. Adott időszak adott körülményei között támaszai vagyunk egymásnak, esetleg szövetségesei, vagy épp ellenségei. Ha mégis szerencsések vagyunk, és megtaláljuk azt a barátot, társat, akivel meg tudjuk beszélni, át tudjuk élni a hullámvölgyeket, akkor a kapcsolat valóban egy életre szól. Ehhez arra van szükség, hogy figyelünk és tanulunk. Figyeljük, és tanuljuk egymást, illetve magunkat. Rengeteg tapasztalatot vihetünk magunkkal egy - egy szakasz megtétele után. Ilyenkor észrevesszük a jót is; a negatív élményeket pedig megbocsátjuk, majd elengedjük. Így lesz egyre könnyebb és boldogabb a soron következő életszakasz.

Minden emberi kapcsolatnak feladata van. Van egy közös pontot, az a szerepet, amit ott és akkor be kell töltenünk. Megtanuljuk, hogy nem bújunk a csigaházba, hanem nyíltan beszélünk gondolatainkról és érzelmeinkről, hiszen nem tudhatjuk, a minket ért hatás merre visz minket tovább utunkon. Lehet ez barátság, szerelem, vagy csak egy tükör – ahol megmutatjuk a társunknak, merre is kellene tovább mennie. Energiákat szabadíthatunk fel ez által.

Amikor minden megfelelés és görcs nélkül elfogadjuk ezeket az alkalmakat, akkor a további életszakaszban feltöltődve indulhatunk tovább. Ha elválnak útjaink, akkor pedig tudjuk, nem az a fontos, hogy találkozunk e még, hanem hogy mit viszünk magunkkal.