Jegyzet: Adjad neki Gyula….

Atyai barátom, rokonunk a mezőcsáti Gyula bácsi igazi, tipikus ötvenhatos. A forradalom zűrzavarában gondolkodás nélkül hagyta ott a miskolci szabószövetkezetet. Letette az ezüstgyűszűjét a mester varrógépére, és meg sem állt Saarbrucken-ig. A francia határ menti, német nagyváros színházában olyan mindenes, jelmeztervező-készítő lett. Magam is megtapasztaltam, a társulat kedvence volt. Ha szobrot terveznék róla, nem gondolkodnék, a nagy szabóolló helyett csak egy sörösüveget képzelnék a jobb kezébe. Úgy a távoli otthonában, mint az itthoni nyaralásakor is egyre másra bontogatta a palackokat, de sosem itta ki. Így aztán úgy hevertek körötte a félbehagyott sörösüvegek, mint a kuglik a pályán.
Emlékszem, délután kettőre járt be a színházba, s előtte akármennyit ivott, színjózannak tetszett. Éjféltájt járt haza, s Gyula bácsi már az előszobában bontogatta az elmaradhatatlan malátás tápszerét.
Mihelyst a hatvanas évek derekán meghirdették az amnesztiát, minden nyarát itthon töltötte. Elmaradhatatlan stampedlis flaskáját, a messziről illatos csáti szíverősítőt keze ügyébe készítette, majd kiadta a parancsot magának – adjad Gyula! Több évtizeden keresztül, nyaranta, csaknem kétezer kilométeres távot húzott le fél pityókásan. Szerencséje volt, a gondviselés vigyázott rá, soha nem volt egy koccanása sem. Németországban nagyon kell imbolyogni, hogy megszondázzanak.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a nyári uborkaszezonban, amikor nem ülésezik a parlament, a politikusok a hasukat süttetik, kell valami össznépi téma, egy tipikus rágócsont, amelyen kérődzhetünk.
A kormányunk vezető miniszterei minden bátorságukat összeszedve feszültek egymásnak, hogy lehessen-e vagy sem egy pohár bor elfogyasztása után autót vezetni. Minden közvéleménykutatás szerint nem vagyunk elég érettek arra, hogy egy deci után megálljunk. Míg a Lajtán túli volánforgatók étkezés után egy pohár sörrel beérik, mi biztosan nem vagyunk képesek ilyen önmérsékletre. Szerencsénkre, ahogyan bedobták ezt az elterelő gumicsontot, máris kezdték elásni.

Közben próbálok visszaemlékezni a több mint fél évszázados vezetési múltamban volt-e olyan eltévelyedésem, hogy spiccesen kormányoztam. Gyorshajtás, sebességtúllépés enyhe formában már többszörösen szerepel a bűnlajstromon. Pontvesztéssel kombinálva. Ittas vezetésért viszont soha nem vontak felelősségre. Nem is tehették volna, hiszen az iszik vagy vezet között mindig is különbséget tudtam tenni. Életemben egyetlen egyszer fújatták meg a szondát, pontosabban egyszer, de összesen egyszerre hármat.
Egy szombat esti fényes bálból többen indultunk haza a Tapolcai Júnó szállóból. Észleltem a tükörből, hogy idegenből jött barátaink lemaradtak, így komótosra vettem a tempót. Lassan, félrehúzódva gurultam, hogy beérjenek. A kék villogós meseautó lesből követni kezdett, és nemsokára megállásra késztettek. 
Kezdődött a szokásos jó estét vagy inkább már jó reggelt, hová, hová kíváncsiskodás. Közben az intézkedő rendőr társa már köszörülte is a szondát. Egyet, kettőt majd a harmadikat már teli tüdőből fújatták. Nem látszott rajtam semmilyen idegesség, izgalom, a leheletem is ártatlannak tetszett. Kaján derűvel tűrtem a megpróbáltatást. Nem hittek a szemüknek. Vártam, hogy magukat is megszondáztassák, hát, ha egy rossz szériát bontottak. Ma már nem titok, akkoriban sem volt az, csak nem kérdezték mi járatban voltunk, azon az estélyen mutatkozott be az első, magyar alkoholmentes sör, a dús fantázia nevű.