Az előadás témája mondhatni örökzöld: a búsongó, depresszióra, sőt komoly önsajnálatra hajló magyar lélek. Ezzel még nem mondtak újat, hiszen ezt tudjuk magunkról. A csavar ott van ezekben a magunkról tett negatív kijelentésekben - és ezt a bogarat ültette a fülembe az előadó szakember -, hogy vajon azért tudjuk ezt magunkról, mert valóban ez a mi sajátos magyar nemzeti karakterisztikánk, a sorsunk, avagy azért leszünk ilyenné, mert szocializációnk során ezt mondják nekünk, ezt sulykolják belénk, ily módon mintegy be is programozva minket a rosszkedvre? Magyarán, született pesszimisták vagyunk, vagy megtanuljuk ezt a világhoz való negatív hozzáállást miközben felcseperedünk, és az erre az útra terelő mintákat készen kapjuk drága eleinktől?
A szakirodalom ismeri a tanult tehetetlenség kifejezést. Ez arra a mentális állapotra utal, amikor az egyén az egymást követő negatív ingerek hatására feladja azt, hogy ezeket megpróbálja elhárítani, még akkor is, ha egyébként elkerülhetők és kivédhetők lennének, mert arra a meggyőződésre jut, hogy ő nem is képes ezeket a bántó ingereket befolyásolni. A fogalmat Martin Seligman alkotta meg, amikor a jelenséget egy kondicionálási kísérlet során megfigyelte, amelyben kutyák áramütésre adott reakcióját vizsgálták. Arra lettek figyelmesek, hogy azok az állatok, amelyeket lekötöztek a kísérlet idejére, később szabadon sem éltek a menekülési lehetőségekkel. A kutyák ugyanis a kísérlet első szakaszában azt tanulták meg, hogy semmilyen erőfeszítést nem képesek tenni azért, hogy a fájdalmat elkerüljék, azaz semmilyen befolyással nem rendelkeznek a problémáik megoldása felett. Ezért később nem is próbálkoztak. Azóta bebizonyosodott, hogy ez a „megkötözöttség” nálunk, embereknél is működik.
Félő tehát, hogy mi magyarok valójában egészen egyszerűen megtanultuk a rosszkedvet, a búsongást, sőt, ahogy ez el is hangzott az előadáson, a panaszkodás kultúráját. És szinte sportot űzünk abból, amikor találkozunk ismerősökkel, hogy egymást túllicitáljuk a bajainkkal, hogy de nekem jobban fáj, nekem még ez is fáj, én több gyógyszert szedek… bizony. Mintha egy bajnokság lenne. Egyfajta negativista nemzeti bajnokság. És ezt tovább is örökítjük. Így lett belőle nemzeti karakter.
Talán még humorosan is fel lehetne ezt fogni, ha nem lennének mellette a szomorú statisztikák a testi és lelki állapotunkról. Az élmezőnyben lévő öngyilkosságokkal, az európai átlagnál kétszer több gyógyszerfelhasználással, a táppénzen töltött napok számával vagy akár a pusztító alkoholizmussal és droghasználattal, pszichoszomatikus betegségek sorával, tönkrement életekkel.
Nagyon nem mindegy tehát, mit tanulunk meg a szüleinktől, ahogy az sem, mit adunk tovább gyermekeinknek. A jó hír, hogy a tanult negatívizmus lánca megszakítható! Ahogy beprogramozhatjuk magunkba a rosszat, ugyanúgy a jót is. Ez a tanult optimizmus. Lehet tehát választani!
