Apósomnak van egy féltve őrzött mondása – értsd, mindig magánál tartja, sosem lép ki nélküle a házból. Így szól: minden ember a saját szintjén nyomorog. Jó, apósomnak több mondása is akad, mind családi ereklye, bár a legtöbbjük kissé hibrid, mint hogy „teher alatt tapad a Palmatex”, és hasonlók. Azt viszont, hogy mindenki a saját szintjén nyomorog, átérzem.

Amikor felvettek egy miskolci középiskolába, csak akkor tudtam meg, hogy vidéki vagyok. Addig a falusi srácokat gondoltam annak, aztán kiderült, ez csak nézőpont kérdése. Hatéves koromtól sajószentpéteri neveltetésben részesültem, ez pedig sokszor túl érdes volt a belmiskolciaknak, akik oxfordi kiejtéssel beszélték a borsodi tájszólást is. Nem eltartott kisujjal ittam a Power Raidet, na, sőt, leginkább sehogy. Anya csomagolt tízórait, kevert narancsszörpöt minden reggel ugyanabba a műanyagflakonba, nem voltak márkás ruháim, és tizenhat éves koromig telefonkártyát használtam mobil helyett. Ellenben tudtam sok mindent, amit egy átlag miskolci fiatal nem. Például, hogy arra a kérdésre, „hol lakik a pápa, Versailles-ba’ vagy Üstökön?” nincs jó válasz.

Tanárgyerekként Sajószentpéteren soha nem éreztem azt, hogy kimaradtam két körből. Miskolcon azonban állítani kellett a gondolkodásomon. De még így is zavart, ha a többiek elmentek koktélozni. Zavart, hogy már fejből tudták, milyen hamburgerek vannak a Matrózban. Zavart, hogy nem hordanak turis cuccokat, és kifejezetten zavart, hogy a Plázába nemcsak lógni járnak, hanem vásárolni. Egyszer egy srác megvette a világ legrandább holdjáró cipőjét. Persze körberöhögtük. Aztán megmondta, hogy húszezer volt, én pedig napokig olyan randa, ormótlan cipőt akartam. Valahol vágytam miskolcinak lenni, vagyis arra az életre, amit azok a sárcok éltek, akiket én „echte miskolcinak” hívtam. Igazság szerint ez a fura kattanás csak az egyetemen csitult.

Már egy ideje miskolci vagyok, mégsem igazi, „echte”. Azoknak a jó része meg sem állt Budapestig, de többen külföldön kötöttek ki. Azóta hallgatom, hogy Miskolc milyen pitiáner hely, meg hogy a várost elhagyó tábla felér egy antidepresszánssal. Újfent kiderült, hogy vidéki vagyok, hiszen nem jár a házunknál a BKV. Persze lehetne bővíteni a kört. A haverom például, aki húsz éve él Németországban, nem válogat, egyaránt lenézi a miskolcit és a pestit is.
Fluktuálunk. A vidékiből miskolci lesz, a miskolciból pesti, a pestiből német, londoni, dán, finn, holland, aztán ha megöregszik, lehet, hogy bedepusztai. Ki sejti?

El kéne vágyódnom? Nem tudom. Maradok, ha másért nem, hogy legyen kihez hazajönni a többieknek. De főképp édesanyám miatt. Meg miért is akarnék más szintjén nyomorogni, amikor még az enyémet se sikerült kinőnöm?