Nézőpont: Miskolc mi vagyunk
Legutóbb, amikor megkaptam feladatként, hogy tudósítsak a városnapi kitüntetések átadásáról, egy barátom is azok között volt, akik elismerést vettek át. Kicsit jobban bevonódtam tehát az eseménybe, mintha csak szigorúan újságíróként vettem volna részt. A Nagyszínház összes székén emberek ültek, ahogy csak egy igazán ütős bemutatónál szokás. Nekem fent, a kakasülőn jutott hely, ami úgy passzolt a tériszonyomhoz, mint tüdőgyulladáshoz a téli sportok. Mégis előrehajolgattam, épp csak az első hányingerig, és próbáltam kitalálni, melyik gyufafej méretű fejbúb melyik általam ismert archoz tartozhat. Hol ülhet a barátom?
Jött a köszöntő, majd a kisfilmek a díjazottakról. Tényleg minden évben születik olyan kimagasló teljesítmény, amit díjazni érdemes? Vagy csak a kötelező jellege miatt muszáj gazdát találni egy-egy elismerésnek? Például: 2042-ben K.J. feltalálja a rák ellenszerét, orvosi díjat kap, 2043-ban a legtöbb kihúzott zápfogért J.K. is megkapja ugyanazt a plecsnit. Egyenlő a mérleg nyelve? Nem csak a kiosztás kényszere szülte a díjat?
Aztán arra jutottam, hogy rossz a példa. Miskolc bármely kitüntetése nem Nobel, más, sokkal személyesebb. Egy pedagógus, egy színházi rendező vagy egy gyerekorvos kiemelkedő munkája közvetlen hatással van ránk, így jobban érint, mint mondjuk a paleogenetika vívmányai.
A méltatásokat hallva arra gondoltam, hogy olyan verseny a városi díjak kiosztása, ahol soha nem érhetik utol magukat Miskolc vezetői. Mert mindig felmerült bennem a kérdés: miért most? A legtöbb pódiumra állónál azt éreztem, már rég megérdemelte volna a díjat. Ezek a sztorik, ezek az emberek ott vannak az orrunk előtt, teszik a dolgukat, satírozzák azt a nagy színezőkönyvet, amit Miskolcnak hívunk.
Az újságíró a város halszemoptikája. Óhatatlanul is lát olyan dolgokat, amik a munkán kívül elkerülnék a figyelmét. Elkezdtem számolgatni, kinek adtam volna már valamilyen kiosztható díjat azok közül, akikről eddig írtam. Engem is meglepett az eredmény: kis túlzással egy cikk egy díj volt az átlag. Díjat az eltökélt közösségfejlesztőnek, elismerést a gyors reakciójú buszsofőrnek, szobrot a hős életmentőnek, plecsnit az önkéntes városszépítőknek – zakatolt bennem, és még hosszan folytatódott a sor. Elragadtattam magam, na.
Amikor később a barátommal beszélgettünk, mesélt a díjához fűződő viszonyáról. Büszke volt rá, de azt mondta, elismerés nélkül is ugyanígy folytatna mindent. Így áll össze a mozaik, emberekből, akik tesznek egymásért valamilyen belső késztetéstől hajtva. Mert a város nem épületek sokasága. Miskolc nem a vasgyár, a kilátó, a lakótelep, a Tiszai, de nem is Tapolca, se a vár. Miskolc generációnként rombolódik le kicsit, és születik újjá valamelyest. Lehet, közhely, de vállalom: Miskolc mi vagyunk.
(Címlapkép: Horváth Csongor felvétele az idei Kocsonyafesztiválról)
