Volt egyszer egy szabadtéri a Népkertben
Vénségemre megcsömörlöttem a mozik játékfilmjeitől. Ráuntam a giccses, könnyfakasztó és ugráló snittekkel teli amerikai akciófilmekre. Miután kora ifjúságom legélvezetesebb szórakozása a mozizás volt, s nélkülem nem volt vasárnap délelőtti matiné, régóta töprengek, mitől is változhattam. Talán azért nem kötnek le ezek az újabb szuper alkotások, mert tutira tudom a végét. Nem kell izgulnom, tövig rágni a körmömet, hogy a nőfaló főhős megmenti-e a világot, vagy mindannyian meghalunk.
Amikor a korán elhunyt drága édesapám elmagyarázta, a televízió olyan, mint a mozi, csak házhoz jönnek, elsőre az jutott eszembe, hogy megmaradhat-e majd a zsöllyére szánt kétforintosom. Vagy valaki elkéri. Arra nem gondoltam, hogy egyszer még visszasírom a fülledt vetítőtermeket, a Béke mozi intim páholyait. Otthonos voltam a Béke filmszínházban, mivel családunk ismerőse, Schéfer bácsi, a volt tulajdonos, a népi demokráciában az igazgatója, így számomra akkor is volt egy hely, amikor a nepperek már háromszoros áron vesztegették a jegyeket.
Kevesen tudják, a háború utáni években épült meg városunk első szabadtéri színháza, mozija a Népkertben. Emlékezetem szerint ez csaknem a hatvanas évek végéig maradhatott fenn a Vigadó szomszédságában, mígnem elfoglalta helyét a korcsolyapálya és a könyvtár.
Benedek Miklós, Miskolc legautentikusabb kulturális krónikása megírta az Észak-Magyarországban, hogy a népkerti szabadtéri színpad lombos fákkal övezve szinte minden darabhoz természetes díszletként szolgál. Jó ideig ez volt a pártállami ünnepségek állandó színhelye, de mi csak moziként tartottuk számon. Kora tavasztól késő őszig telt házas vetítések voltak. Mihelyst sötétedett, sorban álltak a jegypénztárnak kinevezett bódé előtt. Itt láttam először nagyvetítőt, mert a gépház elég alacsony volt, s felgyújtott lámpásnál cserélték a filmtekercset.
A környéken még nem voltak magas panelházak, viszont többen panaszkodtak, a közeli sírkert esti csendjét megzavarják a hangos filmek. Egyébként a Zöldfa és a Visinszkij, valamint a Vörösmarty utcákban lakók már kora esti szürkületben, pokrócba és lepedőbe burkolózva várták a mozi nyitását. Ez volt az egyetlen védekezési lehetőség a szúnyoginvázió ellen. Ritkaságszámba ment, hogy egy hirtelen jött eső vagy vihar miatt félbeszakadt volna a vetítés. A szaftosabb jeleneteknél viszont elmaradhatatlan volt a profán beszólás, az éles füttyölés.
A kissé emelt széksorok megegyeztek a népkerti padok stílusával, ugyanúgy ezekbe is belevéshették, faraghatták a kor érzelgős romantikájának számító nevesített szívecskéket. A mozit magas drótkerítés vette körbe, de ez nem zavarta a potyázókat, akik drótvágóval a híradó után kúsztak be az arénába. Nézem a korabeli lapokat, a krónika szerint fájó szívvel búcsúztatták a népkerti színpad megszüntetését, elbontását talán 1966 – ban.
Talán a rendszerváltást követően, amikor odalett a MOKÉP, a mozgókép forgalmazási vállalat monopóliuma, eszébe jutott valakinek, hogy a város határában, valahol a Sárga csikó és a TTL környékén nyissanak egy amerikai stílusú autósmozit. Élcelődtünk is eleget, mi lesz a későn jövőkkel, és ismerve a hazai vezetéskultúránkat, micsoda helyezkedés lesz majd a placcon. S mi lesz azokkal, akik ráunnak, és idő előtt szeretnének kiállni a sorból. Nos, akik egyszer-kétszer jártak ott, elmondták, a film hangjára az autórádión át lehetett ráhangolódni. S mivel a Paramount társaság promóciójával indult a vállalkozás, a jegyhez még egy vödör igazi amerikai popcorn is dukált. Mindezek ellenére ez is egy tiszavirág-életű vállalkozás volt.
Végül mára a színes kis- és nagyképernyősök leuralták a világot, de talán egyszer visszajönnek a nyikorgó székes, retro filmszínházak. A zseblámpás jegyszedő nénikékkel és az örökké megkéső nézőkkel, akik képesek voltak egyszerre akár egy tucat embert is felállítani a legjobb résznél. Mert azok voltak a szép idők...
