A kormány 2013-ban nyilvánította a nemzeti gyász emléknapjává november 4-ét. Mint ismert, 68 évvel ezelőtt ezen a napon vonultak be a szovjet csapatok Magyarországra. A harcok a fővárosban 135 halálos áldozatot követeltek. Október 23. és január 16. között országosan 2652 ember hunyt el és 19 226-an sebesültek meg. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája vesztette életét a harcokban, 51-en eltűntek.

Miskolcon a forradalmi szervezetek ellenállását csak 1956 decemberében sikerült megtörni. A december 9-én és 10-én kialakult tüntetéseket leverték a karhatalom emberei. A tüntetés főszereplőit, Oláh Miklóst, Bartha Bélát, és Jakab Andrást letartóztatták, majd kivégezték.

Hétfőn Oláh Miklós egykori otthonánál, a Tárkány utcában kezdődtek a miskolci megemlékezések. Itt tábla őrzi az alig 21 évesen, 1957 áprilisában ártatlanul kivégzett földesista diák emlékét, melynek tanulsága szerint „azért kellett meghalnia élete tavaszán, mert szerette hazáját s az embereket”.

Az emléktáblánál előbb Lakatos Györgyi, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium diákja szavalt, majd Fazekas Róbert, a gimnázium igazgatója mondott beszédet. Felidézte, hogy a II. világháborút követően az emberek a romok eltakarítása mellett vállalták az újjáépítés megpróbáltatásait is. Lakóházak emelkedtek ki a földből, termeltek a gyárakban, a földeken. Az emberek reménykedtek, hogy jobb életkörülményeket tudnak teremteni maguknak.

„A figyelmeztető jelek ellenére is bíztak vezetőikben, hitték, hogy képesek megőrizni a békét” – fogalmazott, rámutatva azonban, hogy „a jobb élet lehetősége ígéret maradt”, a háborút idéző szavak pedig „mindennapossá váltak”.

– Azok a magyar fiatalok azonban, akik megélték a II. világháború borzalmát, az újjáépítés terhét, győztek a szén- és vasútcsatában, kevés fizetésükből békekölcsönt jegyeztek, nem veszítették el a jobb élet reményét – hangoztatta a gimnáziumi igazgató.

Vezetőik azonban elveszítették az emberek bizalmát – folytatta –, akik így „új vezetőket megnevezve, a saját erejükben és tudásukban bízva fogalmazták meg teendőiket”. Nem harcot, csatát akartak nyerni, hanem – Fazekas Róbert szavaival – „minden lépésüket és erejüket a saját tudásukba vetett hit indította, a jobbítás igénye vezette”.

Így lett ellenség a polgárokból, a fiatalokból, és ebben a hatalom szövetségesre talált a Magyarországot megszálló Vörös Hadseregben, ami megkezdte a maga módján értelmezett rend helyreállítását.

„A magyar fiatalokat védekezésre kényszerítette és hadsereggé változtatta a bizalom-vesztett hatalom agresszivitása. Legfontosabb fegyverük a bátorság, a tudás, az igazság győzelmébe vetett hit volt” – mondta az igazgató, aki rámutatott arra is, hogy a forradalom leverését követően a győztesnél „nyoma sem volt a nagyvonalúságnak; nem törekedett megbékélésre a legyőzöttel, nem ismerte a humánum, a megbocsátás érzését. Az új hatalom ölt, hogy erejét növelje, menekülésre kényszerítette, kiirtotta az elszánt ellenfeleit, hogy rettegésben tartsa az élőket”.

„Oláh Miklóst és a hozzá hasonló fiatalokat a hatalom annyira erősnek vélte, annyira veszélyesnek ítélte, hogy nem maradhattak életben. Mi több, emléküket is el akarta törölni. De az erejével visszaélő, gyáva győztes veszített. Mert mi elmondjuk történetüket” – zárta megemlékező szavait Fazekas Róbert gimnáziumi igazgató.

1

A megemlékezés az emlékezés virágainak, koszorúinak elhelyezésével folytatódott, majd a megemlékezők átvonultak a Hősök temetőjébe, az ’56-os emlékműhöz.