Tízesztendős sem lehettem, amikor eltört az olvasólámpám égője, mire jómagam puszta kézzel próbáltam kicsavarni. Egyetlen áramütésből egy életre megtanultam, a villamosság, mint láthatatlan erő, nem játék.

Felnéztem a villanyszerelőkre, amikor mesélték, körükben csaknem mindennapos egy-egy enyhe rázás. Megszokni nem lehet, de a magasfeszültséget leszámítva túlélhető. Ugyancsak tőlük tanultam meg, az előrelátó, okos ember biztosítékszekrényében van gyors, életmentő automatamegszakító.

A villanyszerelő-szolgáltatást az Arany János utca 33. szám alatti, Miskolci Villamosipari Szövetkezet jelentette a múlt század hatvanas- hetvenes éveiben. Velkovics Antal, a szövetkezet elnöke kemény kézzel fogta össze azokat a mestereket, akik nem akartak elszegődni valamilyen nagy építőipari vállalathoz, de iparengedélyre sem áhítoztak. Sok barátom, osztálytársam itt sajátította el a szakmát. Kékesi Tibor, Braun Jenő és Kormos István a nevezetes 101-es számú ipari iskolába jártak, és úgy gondolták, a kor egyik legmenőbb mesterségét tanulják. Máig is vallják, jól döntöttek, jól választottak szakmát.

Jenő ma is kellemes nosztalgiával emlékszik vissza az ott töltött éveire. Pista is, aki balkezesként ritka kézügyességgel forgatta a szerszámokat, ő az, aki sokáig hezitált a villanyszerelés és a motortekercselés között. Végül az utóbbit választotta. Hiszen azokban az áru- és alkatrészhiányos esztendőkben természetes volt, hogy a villanymotorokat újratekercselik, nem úgy, mint manapság, amikor a leégett, kisebb teljesítményűeket máris kukába küldik.

Manapság sem ritka a villanymotorok beégése, ha szorul a mosógép dobjának csapágya, vagy egy félrecsúszott ruhadarab fékezi a forgást, máris megtörténik a kár. S ezen már a Calgon sem segít.

Jenő mondja, valamikor egy jó villanyszerelő beérte egy fázisceruzás csavarhúzóval és egy kombinált fogóval. Megesett, hogy a terepre is a vállukon cihölték a falétrát, mert nem mindenkinek jutott a dobozos UAZ mikrobuszból. Ennyivel volt ennyi, mégis minden üzemzavart elhárítottak. Rengeteg új lakásba vezették be az áramot, maguk újították fel a régi pártbizottság, valamint a Zenepalota teljes elektromos rendszerét.

Voltak korszakalkotó változások a szakmájukban, például amikor a Bergmann csövekről áttértek a műanyagokra. Vagy amikor lecserélték az alumínium vezetékeket rézre, de az is újdonság volt, amikor megkapták az első vízmentes aljzatokat, kapcsolókat. Egyébként van a villanyszerelésnek, főleg az utólagosnak egy nagy teherpróbája, amikor be kell húzni a vezetéket az előre elhelyezett csövekbe. Jenő még emlékszik arra, hogy ipari tanuló korában vésővel és kalapáccsal kellett százméteres vájatokat kopácsolni. Később, amikor már megkapták az első elektromos kalapácsokat, javult a helyzet, könnyebb lett a meló, de több port kellett elviselniük. A másnapi felkaros izomláz viszont ennél is jelentkezett.

Ki ne hagyjam a legnagyobb változást, amikor országosan átálltunk a 110 voltról a 220-ra. Érdekes, Jenő és Pista egyformán emlékszik erre a fordulópontra, de igazából nem tudják, mikor is történt ez meg. Pista szerint a hatvanas években kellett a diavetítőjéhez transzformátort csatolni, Jenő pedig úgy tartja, sokkal később lehetett, mivel a már régi Szaratov hűtőjüket kellett átállítani a magasabb feszültségre.

Ennél sokkal jobban agyukba vésődött a mesterük, Ganz Márton figyelmeztetése, főleg az, hogy feszültség alatt, ha csak nem muszáj, ne dolgozzanak. S ha lekapcsolták a biztosítékokat, jobb, ha bezárják az óraszekrényt. Biztos, ami biztos alapon.

A szövetkezet az Arany János és a Zöldfa utca közötti dzsumbujban volt. Majd amikor megkezdődött az ottani roskatag épületek szanálása, először csak körbebontották a tekercselő, a raktár és a motorszerelő műhely üzemcsarnokait. Sokáig tartották magukat a nagy pusztaságban, de nem kaptak új telephelyet. Majd a nyolcvanas évek nagy beruházásai szinte vákuumként szippantották fel az itt felnőtt szakembergárdát. Így lett vége a szövetkezetnek…