Az odaadó munka lovagkeresztet hozott a Jezsuba
A miskolci Jezsuita Gimnáziumot, avagy a „Jezsut” nem kell bemutatni a város lakóinak, de jó híre egyre messzebbre is elér, az ország több pontjából, sőt a határon túlról is rendszeresen felvételiznek sikerrel ebbe az oktatási intézménybe a minőségi képzésre és gyermekbarát közösségre vágyó diákok. Az idén immár a harmincadik tanévét kezdő intézmény eddig sem szűkölködött elismerésekben, most augusztusban, az államalapítás ünnepéhez kapcsolódva, egy újabbal bővült a sor, amikor az intézményt tizenkét éve irányító igazgató, Holczinger Ferenc munkáját a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetéssel ismerte el a köztársasági elnök. A jeles esemény kapcsán arról érdeklődtünk az atyától, honnan indult, és milyen út vezetett a lovagkeresztig.
Megtartó katolikus közeg
- Erdélyben, a Partiumban születtem, a Szatmár megyei Nagytarnán, egy több nemzetiségű településen. Alapvetően ez egy részben német, részben magyar falu volt, sok románnal a környezetünkben, de rajtuk kívül mindenki nagyon erősen magyarnak vallotta magát. Aki magyarul beszélt, az lényegében mindenki katolikus volt, és a templom volt az, ami bennünket hitünkben, de nemzeti öntudatunkban is nevelt. Azt gondolom, ha nem lett volna a templom, akkor már évtizedekkel korábban eltűnt volna erről a vidékről a magyarság – emlékezett vissza az igazgató atya.
Ez a hívő, összetartó és megtartó katolikus közeg nagy hatással volt a fiatalemberre, ám ezekben az években még nem merült fel benne a papi pálya, főleg a szerzetesség iránti fokozott érdeklődés.
- Nagytarnán jártam általános iskolába, és mivel román környezet volt, csak román iskolába lehetett járni, otthon és a templomban hallottunk magyar szót. Ezután jöttek a szatmári évek, amikor középiskolás lettem, ami egy teljesen új világot jelentett, hiszen ott akkor még tömbmagyarság volt. Abban az időben, ahogy a városba lépett az ember, amikor leszállt a buszról vagy vonatról, egyből magyar szót hallott. Sajnos ott sem járhattam magyar nyelvű középiskolába, mert arra nem volt lehetőség abban az időben. Küzdöttem, hogy a középiskola alatt a magyar nyelvet is valamennyire ápoljam, fejlesszem, és aki ebben segítséget adott, az megint csak az ottani plébános volt, aki ellátott könyvekkel, felkért arra, hogy olvassak a szentmisén. Nekem ez az időszak volt az, amikor a magyar nyelvet elsajátítottam olyan szinten, hogy azzal már jelentkezhettem a papi szemináriumba Gyulafehérvárra – idézte fel.
„Itt van tennivalóm”
Hogyan érlelődött meg a gondolat, hogy a papi hivatást válassza, mik voltak a legfontosabb hatások, amelyek ebbe az irányba terelték? – kérdeztük.
- Meghatározóak voltak a döntésemben a papi példák. Középiskolás koromban, főleg az elején, úgy 14-15 éves koromban, a plébánosomnak volt egy egyháztörténeti előadás-sorozata, amit a vasárnapi prédikációiba épített be. Ezek engem nagyon megfogtak, nagyon-nagyon éltek bennem. Mai napig is még elevenen emlékszem azokra a gondolatokra, amelyeket ő akkor előadott. Ezek döntően formálták a gondolkodásomat. Világossá vált számomra az, hogy az egyháznak, a kereszténységnek van olyan mondanivalója, amit nem szabad hagyni, hogy elvesszen. És akkor megfogalmazódott bennem, hogy itt van tennivalóm. Azt láttam, hogy papként az én plébánosom azt teszi, azt képviseli, ami nagyon fontos számunkra, ami megtartó és közösségépítő erő számunkra, és ez az, ami vonzott. A középiskola végére fixálódott, hogy az utam a gyulafehérvári szemináriumba vezet – tette hozzá.
Felidézte a szemináriumi éveket is. A jezsuitákhoz történt belépésére úgy emlékezett, hogy éppen a rendszerváltás előtt voltak, 1989-ben, decemberben volt a felkelés Romániában.
– Onnantól kinyílt a világ, már nemcsak könyvek álltak rendelkezésünkre a könyvtárban, hanem hozzáférésünk lett a nyugati katolicizmushoz, Rómához, külföldi kapcsolatokhoz. Második évben elmehettem tanulni Rómába, közben a jezsuitákkal is megismerkedtem. Ennek előzménye volt, hogy amikor azt a bizonyos prédikáció-sorozatot tartotta a plébánosom, még 14-15 éves koromban, akkor a jezsuitákra nagyon nagy hangsúlyt fektetett. Tehát ott már elhintette ezt a magot. Így lassan felépült bennem, hogy a jezsuiták felé szeretnék mozdulni. Vonzott a lelkiségük és az, hogy magas színvonalú a képzés náluk. Egy év Róma után hazajöttem, és Magyarországon beléptem a jezsuita rendbe. 1992 óta élek itt, közben három évig Párizsban tanultam, amelyek meghatározó évek voltak, 1998-ban szenteltek fel – sorolta.
Jó közösségi élmény
És ekkor jött Miskolcra, ahol akkor már negyedik éve működött a jezsuita gimnázium.
- Igen, a kollégiumban dolgoztam 2010-ig. Egy harminc főnyi létszámmal kezdtük, ami mára 150-160 fős lett. Az iskolában is dolgoztam, hittant tanítottam, lelkiségi programokban vettem részt. Azt kerestük Forrai Tamás atyával, hogyan lehet a fiatalokat tapintatosan, figyelmesen, nem erőltetve a hitéletbe bevezetni. Külföldi mintákat próbáltunk megnézni és felhasználni a Szent Ignác-i hagyományokat, módszereket is alkalmazva a mai kihívásokhoz. Számomra az a legfontosabb, hogy ne csak egy jó képzést kapjanak itt a gyerekek, hanem egy jó közösségi létet, élményt is. Ezért elsődleges dolog nálunk a jó közösség, az, hogy a gyerek jól érezze magát, hogy szeretve legyen, és kialakuljanak benne olyan emberi tulajdonságok, amelyek jók, amelyek a közösségi életben fontosak. Szerintem ezek a legfontosabb dolgok – húzta alá.
