Barátom a bátyám – a háború után mindig béke lesz

Még nem ismertük az óraátállítás fortélyát. Az akkori októberben, pontosan 1966 őszén korábban esteledett. Barátommal, Gyurival hat órára beszéltük meg a találkozót. A szokásos esti, Forintos sétálgatásra készültünk, kajtattunk volna a lányok után. Mobiltelefon híján hagyományosan ment az ismerkedés, gyors szemkontaktus, majd, ha kölcsönösnek tűnt a szimpátia, bedobtuk a varázsmondatot, nagyon hasonlítasz a mamámra.

Emlékszem, aznap sötétedésig vártam, de Gyuri nem jött, hétkor feladtam, otthonról próbáltam rátelefonálni, de hiába. Egy hétbe telt, míg szembesültem a valósággal, a három évvel idősebb barátom világgá ment. Izraelbe disszidált. Időnként, áttételesen kaptam róla hírt, tudtam, hogy angol feleséget választott, és már több gyereke van.

Egykék voltunk, jómagam bátyámként tekintettem rá, hiszen nem egyszer védelmezett. Jóképű, erős fizikumú, vállas srác volt, vonzotta a lányokat, mellette nehéz volt labdába rúgnom.

A történet innentől szinte már hihetetlenül spirituális, azóta hiszem, nincsenek véletlenek az életben. Úgy hozta a sors, 1996 őszén egy visszautasíthatatlan meghívást kaptam Izraelbe. Mivel világéletemben ódzkodtam a légi utazástól, úgy mentem a repülőtérre, mint akit a vágóhídra visznek. Szó szerint felcitáltak a még létező Malév gépre.

S megtörtént a csoda, megérkezésem után négy napra, kereken pontosan harminc év után, újra találkoztunk. Így rendezte az élet. Kezdhettem volna, hogy jól becsaptál anno, több mint egy órát vártam rád a Madarász Viktor utca sarkán. Ehelyett egymás nyakába borulva szipogtunk. A családunk, a család nem nagyon értette, mitől párás a szemünk. Hagyták, hadd beszéljük ki, kivel mi történt, s gyorsan kiderült ki mire emlékszik.

Barátom kiérkezése után azonnal katona lett. Mesélte, elsőként a lehető legkeményebb helyen szolgált a Holt-tengernél, ahol még éjszaka sem hűl le a levegő negyven fok alá. Kinti rokonai ajánlották, áthelyeztetik egy komfortosabb alakulathoz. Nem engedte, mondta, kibírja.

Gyorsan akklimatizálódott, megélte a '67-es háborút. Azt, amelyiknél a pártunk és kormányunk, a szovjet elvtársak döntését majmolva, szakított a zsidó állammal, és az arabokat támogatta. Sem levélben, sem telefonon nem kereshettük a kapcsolatot. Ráadásul mérnökemberként egy olyan gyárba került vezetőnek, ahol a munkájáról még az otthoniak sem tudhattak semmit. Jó, ha gondolatban találkozhattunk, később egy-egy drága telefonálással megnyugtattuk egymást, jól vagyunk. Mi mást mondhattunk volna, amikor többen is szuszogtak a vonalban.

Barátom jóval a rendszerváltás után jött először haza. Igen, ő mondja így, haza. Tőle tudom, máig is magyarul álmodik, s ilyenkor itthon van, rójuk a Forintot, nézegetjük a kirakatokat, és lessük a tükröződő kirakatüvegben a lányokat.

Manapság pár hónapot Pesten lakik. Ilyenkor hiányoznak neki az otthon maradt gyerekek és unokák. Boldog, amikor velük tartanak, s meglátogatják. Külön szoba várja őket.

Már Miskolcon is voltak, és megnézték Gyuriék házát, amelynek az ablakai a Búza, akkoriban a Béke térre néztek. Oda, ahol gyakran megjelent a zenebonától hangos olasz vidámpark, amelynek sátrainál szuper órákat nyerhettünk egyszerű karikadobálással. Gyuri sem felejtette el, hogy egy csillogóan fekete szemű olasz szépség nekünk kettesével adta a karikákat. S még akkor is nyertünk, amikor nem nyertünk.

Angol felesége, Rebeka, megtanult magyarul, mégsem kapta meg a vágyott állampolgárságot. Mindene a miskolci régiségvásár, úgy szervezi az életüket, hogy ha itthon vannak, egyet se hagyjanak ki.

Most is itt vannak, itthon. Ám a gondolataik hazajárnak. A család fele bevonult. Gyuri aggódik, de az istennek sem árulná el, nem mutatná ki. Magának, nekem mondogatja, semmi probléma, minden rendben lesz, minden jó lesz.

A háború után mindig a béke következik…