Egy miskolci Nobel-díj mínuszban

Majdnem fél évszázada, hogy Kerekes Pista bácsi, a város legismertebb kisiparosa, égre-földre keresett. Telefonon egy szót sem mondhat, titokzatoskodott. Így aztán a Búza tér melletti lakására kellett mennem. Mivel korábban soha semmilyen közös ügyünk nem volt, furdalt a kíváncsiság, mit szeretne tőlem. Emlékszem, a családi házuk folyosóján halmokban álltak az akkoriban nagyon kurrens ezüst-, aranyszálas pulóverek, és percenként csengettek a kiskereskedők.

Pista bácsival átverekedtük magunkat a kuncsaftokon, végül a legszigorúbb konspirációs szabályok szerint a leghátsó, elfüggönyözött szoba szegletében elém tárta Szent-Györgyi Albert professzor levelét. Ujjai közé csíptetve olvasta fel, hogy fia, Róbert, aki a Chinoinban vegyészmérnök, meghívást kapott Amerikába. Mellé egy kétszáz dolláros, azonnal beváltható csekk és egy repülőjegy volt csatolva. Nem foghattam meg a levelet, Pista bácsi úgy tartotta, hogy meg se érinthessem. „Kedves Robikám, tetszik az elméleted, itt lenne a helyed mellettem, kérlek, ne hezitálj, várlak Amerikában” – írta a professzor.

Hihetetlennek tűnt a sztori, de eszembe se jutott, hogy átverés lenne. Gratuláltam Robi édesapjának, és jeleztem, megírnám a történetet. Pista bácsi kérte, ne kapkodjunk, ugyanis az illetékesek annyira nem lelkesedtek a meghívásnak. Sőt úgy tudja, nem akarják a fiát kiengedni Amerikába. A segítségemet kérte, kapcsolataimat túlértékelte.

Bevállaltam, utánajárok, mi az akadálya, hogy a gyerekkoromtól ismerős barátom nem kutathatja az általa felvázolt rákellenes gyógyszer kifejlesztését. Egy évvel korábban kiküldött egy maga által felfedezett képletet egy új hatóanyagról, és kérte erről a Nobel-díjas hazánkfia véleményét. Már csaknem megfeledkezett minderről, amikor is választ kapott.

Ma visszagondolva akkori énemre, nevetségesen naiv voltam. Komolyan hittem, hogy a nyilvánosság erejével meggyőzhetem az illetékeseket, Robi barátomat engedjék ki Amerikába. Még aznap beültem a szürke Trabantomba, hogy elrobogjak a Chinoin vezérigazgatójához, megkérdezni, mi az akadálya Kerekes Róbert vegyészmérnök kiutazásának. Hihetetlen, de maga a vezérigazgató soron kívül fogadott, és még a személyzeti vezető asszonyt is berendelte. Szó szerint emlékszem az ott elhangzottakra.

Megkaptam, nem vagyok politikailag elég érett, nem látom diplomatikusan a kialakult helyzetet. Elmagyarázták, micsoda botrány kerekedne abból, ha barátunk az első hívószóra kiutazhatna Amerikába egy ilyen komoly kutatási feladatra. A prezentáció lényege az volt, hogy ebben a nagy múltú gyárban több idős kutató dolgozik, akik még Csehszlovákiában sem jártak.

Végül a Belügyminisztérium nagy tudású, az ország érdekeit szem előtt tartó elvtársai maradásra bírták Robit. Könnyen, a piros útlevelét visszakérték szocialista megőrzésre.

Emlékszem, oroszlánként küzdöttem ezért a kiutazásért. Azért is, mert drága apám ötvenéves sem volt, amikor a gyomorrák elvitte. Robi szerint az általa kombinált gyógyszeres terápiával ez a félelmetes betegség is leküzdhető lett volna.

Jó három hónapig kerestem a nagy befolyású patrónusokat, mígnem Robival együtt megkaptuk az utolsó figyelmeztetést. Hagyjunk fel ezzel a projekttel. Robi barátom lemondó válasza sem juthatott ki Amerikába. Szent-Györgyi Albert soha nem tudta meg, hogy az ajánlatára miért nem kapott még egy rövid választ sem.

Hogy mi lett Kerekes Robival? Évtizedekig a fővárosban egy különleges, hústermékeket tartósító kémiai anyag kereskedésével foglalkozott. Majd gondolt egyet, és családostól kivándorolt Izraelbe.

Sikerült-e túltennie magát, elfelejtenie, hogy néhány irigységtől pöffeszkedő, túlbuzgó hivatalnok okán még esélye sem maradt egy Nobel-díjra?