Szeptember 22-én elhunyt Hegyi Árpád Jutocsa, aki 1992-től 10 évig volt a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója és főrendezője. Egy nagyszabású történet ért ezen a napon véget.

Vezetése alatt alakult ki az operajátszás a miskolci színházban és jött létre egy önálló tánckar Kesselyák Gergellyel és Müller Péter Sziámival közösen alapította meg a Bartók Plusz Operafesztivált, ami 2001 és 2019 között hozott pezsgést Miskolcra. Az opera- és a balett-tagozat meghonosításával vált háromtagozatúvá a Miskolci Nemzeti Színház – ez is Hegyi Árpád Jutocsa nevéhez kötődik. Mindemellett számos fiatal tehetséget szerződtetett igazgatósága alatt a társulatba, olyan művészeket, akik mára a teátrum alappilléreivé váltak.

Összeállításunkban olyan emberek szólalnak meg, akik részesei voltak ennek az időszaknak. Nem csak az igazgatóról, de az emberről, a barátról, a nyugatos karakterről is olvashatunk, akinek irodalmi műveltsége a színházi ismereteivel vetekedett. Az elbeszélésekből kitűnik: Hegyi Árpád Jutocsa számára egyfajta aranykornak számítottak a Miskolcon töltött évek. Ő pedig szerves részévé vált a város mindennapjainak: „garabonciásként járta az utcákat, lobogott utána a kabátja két szárnya”.

Müller Péter Sziámi zenész, a Bartók Plusz Operafesztivál korábbi ügyvezetője

„Sokat köszönhetek Jutocsának, izgalmas és termékeny barátság volt a miénk, ami a Színház- és Filmművészeti Főiskolán töltött években kezdődött. Onnantól figyeltünk egymás dolgaira. A kapcsolatunk akkor lett szorosabb, amikor Jutocsa meghívott Miskolcra, hogy tartsunk egy koncertet a színházban, aminek akkor már ő volt az igazgatója. Később felkért, hogy rendezzem meg a Mária evangéliuma című rockoperát, aminek végül komoly sikere lett a Nagyszínházban. Ezt követően – az akkoriban végbemenő színházi rekonstrukció záró mozzanataként – az elképzeléseim szerint segített megépíteni egy alternatív játszóhelyet, az Amfiteát-roomot, ahol beavató színházi előadásokat és egyéb produkciókat hoztunk tető alá. Mindezek okán sok időt töltöttünk együtt, szövögettük a terveinket. Egy Vian-os sörözés során hátba vágott, és azt mondta: „miért nem csinálsz ide egy operafesztivált?” Egyfelől tán a sörtől, másfelől, mert pont a színházzal szemben később belénk kötött egy hirigeskedő csoport, mi pedig hősiesen kiálltunk egymásért, lelkes állapotba kerültem, és rábólintottam. „Akkora marhaság, hogy csináljuk meg” – mondtam neki. Elkezdődött a tervezési szakasz, az egyetemen készíttettünk egy megvalósítási tanulmányt, majd mindenki beletett mindent: egy teljesen esélytelennek tűnő helyzetből egy százezres világfesztivál született. Jutocsát később otrombán megfúrták, mint színházigazgatót. Ekkor álltam fel én is a Bartók Plusz éléről.
Pár év kihagyás után, amit Jutocsa főként az USA-ban töltött, megkeresett, hogy támogassam a Magyar Állami Operaház igazgatói posztjára beadott pályázatát. Ezt – erőmhöz képest – meg is tettem.
Neki köszönhetem egyébként, hogy Amerikában is megrendezhettem a Szomorú vasárnapot – elvihettem magammal a szüleimet is, hiszen édesapám volt a szerző. 
Elképesztő élményeket szereztünk a sokévnyi közös munka alatt. Aztán egy miniszteri nyelvbotlás miatt egyszer csak én is ott találtam magamat az operaház vezetésében Jutocsával és Kesselyák Gergellyel – embert próbáló periódus kezdődött az életünkben. Később, amikor lemondatták igazgatóként, kevesebbet találkoztunk, előfordult, hogy vitatkoztunk is, de a köztünk levő szeretet végig töretlen maradt. Hallottam róla, hogy közben festő lett Franciaországban. Megnéztem a képeit – ebben is tudott jó lenni. Amikor itthon volt, többször is meglátogatott, eljött koncertekre. Ilyenkor csillogó szemekkel beszélt a terveiről, és az élet örömeit hangoztatta. Picit valamiért mégis aggódva figyeltem, reméltem, hogy megtalálja újra a méltó helyét. Nagyon sajnálom, hogy ez a történet csak eddig tartott. Szomorú vagyok. Hiányozni fog.”

Béres Attila a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója

„A társulat döbbenettel vegyes mély gyásszal vette tudomásul a halálhírt. Személy szerint úgy gondolom, remek igazgatója volt Hegyi Árpád Jutocsa a színháznak, elvitathatatlan érdemekkel. Ezek közül az egyik a Miskolci Nemzetközi Operafesztivál létrehozása Müller Péter Sziámival együttműködve, a másik pedig, hogy tulajdonképpen az ő irányítása alatt lett három tagozatú a Miskolci Nemzeti Színház, hiszen ő indította el a Miskolci Balettet a teátrumban. Az igazgatói évei alatt én még többnyire egyetemista voltam, munkásságát így a jelenbe nyúló eredményei alapján látom. Úgy vélem, túl fiatalon ment el, rengeteg tennivalója lett volna még.”

Seres Ildikó színművész

„Hegyi Árpád Jutocsával 1988. szeptember 1.-én találkoztam először, a Kecskeméti Katona József színház évadnyitóján. Az ő Cirkuszhercegnő rendezésében debütáltam ott. «Szubrett-fejű primadonna» – így hívott. Kapcsolatunk később sem szakadt meg. Volt, hogy Berlinből írt. Elküldte a berlini opera próbarendjét. El volt ragadtatva a precíz tervezettségtől. Amikor pedig ő lett az igazgató Miskolcon, rögtön felhívott: „Szerződj ide! Mennyi most a fizetésed?... Na, én se tudok többet adni, de háromszor annyit dolgozhatsz érte!” Harminc éves voltam. Persze, hogy jöttem. Csodás társulatot épített! Tényleg úgy éltünk, mint egy nagy család! Azt akarta, ne «csak» primadonna legyek. Jutott bőven dráma, musical, zenés játék, opera is. Elindított egy Színi Tanodát, ahol a pedagógiai diplomámat is hasznosíthattam. Azóta tanítok.

A Páholy Party műsorainak rendezését is rám bízta. No és az Operafesztivál kísérő programjainak szervezését is az ő bizalmának köszönhettem! Nagy álmom volt a Cabaret. Megrendezte. Hét hónapos terhesen (megbolondulva a színpad hiányától) csinálhattam egy önálló estet, Szívhangok címmel. Miután pedig megszületett a lányom, a Mária evangéliuma főszerepével térhettem vissza a színpadra. Ragaszkodott hozzá, hogy a KERO rendezte miskolci Elisabeth-ben én legyek az egyik Sissi. (Komoly fogyás volt a feltétel.) Hosszan sorolhatnám még a csodás szerepeket, amiket neki köszönhetek. Szerettük egymást, de persze voltak konfliktusok, mint minden «együttélésben». Amikor tíz év után nem ő lett újra az igazgató, úgy érezte, elárultuk. Sajnálom, hogy ebben a hitben távozott.” 

Bujdos Attila újságíró

„Az önbecsülés lehetőségét kínálta a városnak Hegyi Árpád Jutocsa színháza. Miskolc a rendszerváltoztatás veszteseként élte meg a kilencvenes évek elejét. A távlatokat nélkülöző közösség sokszínű, merész, korszerű színházban érezhette magát fontosnak: őérte – miértünk – történt minden. Jutocsa egész lényével üzente, hogy semmi sem úgy van, ahogy addig – garabonciásként járta a várost, lobogott utána a kabátja két szárnya. Ment azoknak a határozottságával és elszánásával, akiknek dolga van. A ráébredés ideje volt a társulat és a közönsége 1992-ben kezdődött és 2002-ig tartó találkozása. Olyan fogalmak nyertek értelmet, mint a művészet szentsége. Számított a direktor színházeszménye, Ádám Ottó tanítványaként kiteljesedett, alapjaiban nyugatos ízlése, de színházcsinálói jelentőségét mutatja, hogy a pezsgésnek része lett egészen új irányok keresése, olyan alkotótársakkal, mint Zsótér Sándor, Telihay Péter, Németh Ákos, vagy később Kamondi Zoltán.

Felejthetetlen pillanatokat hozó korszak volt, három tagozatú színházzal, érvényes, a mában is kapaszkodót nyújtó előadásokkal, kimagasló színészi teljesítményekkel, a Magyar Színházak Fesztiváljával, végül a Müller Péter Sziámival és Kesselyák Gergellyel közösen indított Bartók + ... Nemzetközi Operafesztivállal – a polgárosodás lehetőségének ígéretét hozó, jól körülhatárolható aranykor. Vannak őt és itteni művét értékelő miskolciak, akik a mai napig készek kimutatni, mennyire fontos nekünk, hogy itt élt és alkotott, de hogy a polgárai nevében maga a város megköszönte volna, annak nincs nyoma.
Jutocsa helykereső művész volt, az irodalom és a festészet felé is nyitott érdeklődéssel, energiákkal, testet öltött művekkel. Bár rendezőként a miskolci évek után szinte semmi lehetőséget nem kapott a hazai színházi világban, születtek tervei: mostanában a társszerzőségben íródott Tóth Ilona drámáját maga szerette volna színpadra vinni.”

Zemlényi Attila költő, a MŰÚT folyóirat korábbi főszerkesztője

„Mindig is Fitzcarraldonak tartottam, hiszen olyan eltökéltséggel vitte végig az operafesztivál tervét, ahogyan a leendő gumibáró viszi keresztül a gőzhajóját az erdőn Herzog filmjében.

Elsősorban viszont nem igazgatóként, hanem barátként emlékszem rá. Gyerekeink hasonló korúak voltak, így nyolc-tíz éven keresztül jártunk együtt nyaralni is egy paradicsomi környezetbe, egy Körös-holtág partjára. Állati szórakoztató és intelligens embert ismertem meg benne, aki fénykorában rendkívüli sármmal bírt. Olyan volt, mint egy nyugatos figura – imádta és ismerte az irodalmat. Ködlovag volt, akit a bohemitás mellett a magas művészi színvonal jellemzett. Amikor Miskolcon dolgozott, a város egyik legnépszerűbb figurája lett. Nem csak a színházbüfében lehetett vele találkozni, de a város más szórakozóhelyein is. Nappal kiült a teraszokra kávézni és újságot olvasni: a vérkeringés része volt. Ahogy ő fogalmazott: szállt virágról virágra.

Állandó látogatója volt annak az irodalmi szalonnak is, amit Máger Ágnessel közösen csináltunk. Szóval egy valódi kávéházi figura volt ő.

Egyébként bárhol császkált, benézett az összes előadásra. Kontaktusban volt a színházzal – szerintem számára a miskolci évek jelentették az aranykort.”