Időutazás a rozsdatemetőben
A MÉH-telep egy kincsesbánya. Itt csupa olyan van, ami már senkinek nem kell. Egy kisebb dombra való rozsdás vashulladék, biciklivázak, gombolyagba gyűrt drótkupacok, rozsdás autó-, motoralkatrészek, tetejükön egy félszárnyú kapu görbe zsanérokkal. A fészerben spárgával átkötött újságok, kartonlapok, mögötte a rácshoz láncolt korcs eb, csóválja a farkát, mintha már találkoztunk volna. Minden olyan ismerős, mintha tegnap jártam volna erre.
Nem veszek, nem adok, el semmit, csak kíváncsiskodom: egy eltűnt, drága ereklyének számító saroglyát keresek. Nyoma veszett egy másoknak vajmi keveset érő vaságyszerűség. Ellopták. Hol keressem, ha nem egy külvárosi hulladékfelvásárlónál. A csupa kosz irodába is bekukkantok, barátságosan érdeklődök. A viharvert íróasztalon halomban sorakoznak az apró, mágneses vaskockák, félbehagyott számlatömbök és egy halom bélyegző. Mintha megállt volna az idő, csak az asztal szélén lévő elemes számológép és a mobiltelefon új. A miliő olyan, mint hatvan évvel ezelőtt. Amikor valamennyi MÉH-telepen valami sztenderd dizájn volt szokásban, köztük a törzshelyemen, a Búza tér mögött és a Kun Béla utcában is. Idős bácsik, nénik vezették ezeket, ők aztán bármikor morcosan fogadtak, mintha zavarnánk őket az eladásra vitt cókmókkal.
A mi időnkben még szokás volt az iskolai papír- és vasgyűjtés. Megesett, tanulás helyett inkább erre a házi feladatra helyeztem a hangsúlyt. A logisztikát a csapágykerekes rollerom jelentette, később egy oldalkocsival bővítve, ezzel jártam be a főutcai üzleteket. Állandó üzleti partnerem volt Békésiné Selymes Klárika néni, a nejlonbolt és Stopfa Gyuri bácsi a cipőbolt vezetője. Rám telefonáltak, ha szállítmány érkezett. Az újságok nehezebben gyűltek, mivel ezek kilónként két forintot értek – négy gombóc fagyi ára – nagy volt a konkurencia. Jómagam dobozokban voltam erős. Aztán amikor a papírbokszok már a mennyezetig értek, drága jó édesapám valamennyit összetaposta, hogy beférjenek az autójába. Ilyenkor a szívem facsarodott, hiszen az összelapított dobozok már nem voltak olyan monumentális kinézetűek.
A Kossuth utcai általánosban rendre meghirdették a hulladékgyűjtő versenyt. A jelszó nem sokban változott - Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded. Ezt a szlogent még az ötvenes évekből örököltük. A MÉH, azaz az Észak-Magyarországi Melléktermék és Hulladékbegyűjtő Vállalat szponzorálta az akciót. Helyben Réti János testnevelő tanár és az úttörőcsapatunk vezetője szervezte a verseny lebonyolítását. A telepeken kapott pénzt megtarthattuk, ám a számlákat tanár úr gyűjtötte. Még a távol- és a hármasugrásnál is beszámította a kilószámra leadott újságot.
Majd a tavaszi szünet előtt mindig hajráztunk. Megsúgták, miből mennyi kell még a döntőbe jutáshoz. Csalásról, bundázásról szó sem lehetett. Bár elképzeltem, az átvevők jó pénzért akár egy tonnányi újságról is kiállíthatnak egy vételi jegyet. Hiszen abban az időben amolyan NAV-os pénztárgépek még rémálmainkban sem léteztek. A mi osztályunk rendre bekerült a döntőbe.
Kihirdették a szünet után a legjobb gyűjtők névsorát, emléklappal, egy ifjúsági könyvvel már a helyszínen gazdagodtam. A szülői értekezleten tudtam meg, hogy a bónusz egy füzérradványi kirándulás. Kötelező melegen öltözni, és magunkra venni az akkoriban divatos viharkabátot.
Majd a szünet után csak eljött az a szombati kora reggel, amikor megérkezett a MÉH Vállalat ponyva nélküli, igazi panorámás Csepel teherautója az iskola elé. Figyelmeztettek, beszállás a tyúklétrán át. Majd elhelyezkedtünk a padokon, mint a fecskék a villanydróton. Tanár úr, a csapatvezetőnk Miskolc határáig erőltette volna a nótázást, zsíros kenyérrel teli szájjal csak nem akaródzott ez senkinek.
Ne feledjem, a saroglya örökre elveszett. Már sosem lesz meg. Csak a városszéli rozsdatemetők, a mindannyiunkat túlélő, soha nem változó MÉH-telepek maradnak meg.
