Illúzió vagy kivitelezhető valóság?

Megtervezett külső, megszerkesztett fotó, hatalmas gonddal összeválogatott már–már magazinba illő lakberendezés, és még hosszan sorolhatnánk. Szeretnék elhitetni velünk, ahogyan persze önmagukkal is, hogy minden szuper, és semmilyen nehézség nem áll útjukban. Amikor pedig lehetőségünk van kicsit a dolgok mögé nézni, kiderül, mennyi, de mennyi felemás élet van. Zárt ajtók mögött, az érzelmeik körül épített falak hálójában próbálják elhitetni magukkal, hogy őket nem érheti semmi baj.

De mi ezzel a baj tulajdonképpen? Van e egyáltalán probléma? Amikor hasonló témákról beszélgetünk barátokkal, azt valljuk, nem probléma van, hanem megoldandó feladat. Állunk elébe, nem kerüljük ki, nem tusoljuk, nem titkoljuk el, hanem nyíltan beszélünk róla. Semmi gond nincs abból, amikor az élet nehezebb napokat, heteket, akár hónapokat sodor elénk. Az igazság az, hogy két út áll előttünk ilyenkor is. Vagy állunk a nehézségek elébe, miközben tudatában vagyunk annak, hogy ebben az időszakban is képesek vagyunk az apró örömöket nem csak megtalálni, de meg is élni – aztán tenni tovább a dolgunk, ha kell, összeszorított fogakkal. A másik lehetőség, hogy csak a rosszat látva elmegy az élet mellettünk, és a panaszkodás, a negatív érzések teljesen bedarálnak minket.

A fentebb említett tökéletesnek tűnő élet tulajdonképpen ennek az egyedi keveréke. Olyan, mint amikor valaki összesen egy gombóc fagylaltot szeretne, de azt is minimum két ízből. Végül is kivitelezhető, mégsem tanácsos kipróbálni. Ebből is egy kicsit és abból is egy kicsit. A felemás élet egyszer elfárad. Az, hogy előbb vagy utóbb következik be, senki sem tudja megjósolni. Az pedig, hogy egy egész életen át tartható, teljesen kizárt. Először apró repedések keletkeznek rajta, aztán szépen lassan a valódi világ kívülről befurakszik.

Azok, akik egyszerűen szeretnének élni, mégis vágynak a világ csillogó kincseire, sokat fognak szenvedni. Olyan, hogy mindig minden tökéletes, nem létezik. Életünk csupa hullámvölgy és hullámhegy. Fentről az a dolgunk, hogy szétnézzünk, s gyönyörködjünk a tájban, lent pedig az, hogy felismerjük az irányt, és lendületet vegyünk. A köztes idő? Maga az élet. Amikor hagyjuk magunkat sodródni, és nem akarjuk erővel megoldani a dolgokat, befolyásolni az eseményeket. Vannak jó és kevésbé kellemes periódusok az életünkben. Amikor tudatában vagyunk annak, hogy ez az élet rendje, könnyebben viszonyulunk a változásokhoz is, vagy épp kérünk segítséget, támogatást. 

Amikor azt mondjuk, kerek a történet, akkor arra gondolunk, hogy megtaláltuk az egyensúlyt, s azt is, hogyan tarthatjuk meg. Ahol merünk kibillenni, és megélni a bugyrokat épp úgy, mint a szárnyalásokat. Ebbe nem fér bele az, hogy el akarjuk hitetni másokkal, hogy nekünk nagyon jó, mert belecsúszhatunk abba, hogy a saját szemünkbe is csillámport szórunk egy idő után. Megkockáztatni az előre nem látható következményeit ennek a döntésnek? Fogós kérdés.

Nehéz, mégis felemelő, amikor megtaláljuk a módját és közegét, hogy kimondhatjuk a félelmeinket, akár a legnagyobbakat is, ugyanúgy, mint a legféltettebb gondolatainkat vagy épp vágyainkat. Ott, ahol nincs tabu, nincs előítélet és elvárás sem. Csak mi és a színes hétköznapok.