Lelki táplálék

Színész lévén nekem a művészet létszükséglet. Átszövi az életemet, annak elválaszthatatlan és meghatározó része, megtisztulok és harmóniába kerülök magammal általa. Ha nem én művelem, akkor lelki táplálékként veszem magamhoz. Már kora gyermekkoromban hajtott valami, hogy a bennem nyugvó érzéseket és tüzet megmutassam, átadjam a környezetemben élőknek.

Először kukoricacsutkával a kezemben énekeltem és mókáztam a nagymamám udvarán csak a családnak, és amikor az udvar már kicsinek bizonyult, az utcára, sőt az úttestre is kivonultam, hogy mások is lássák mutatványaimat és szórakozhassanak rajta. Rajtam kívül biztos, hogy sokan voltak ezzel így vagy hasonlóképpen. Én végül előbb a Miskolci Nemzeti színpadán kötöttem ki, amit később más színházak követtek, és olyannyira rabja lettem ennek a minden művészetet megjelenítő csodának, hogy ma már képtelen lennék élni nélküle.

Nekem a művészet a szenvedélyről, az életről, a halálról, az újjászületésről, Isten létének jelenlétéről, a szeretetről, a szerelemről, a szenvedésről, a megtisztulásról és a boldogságról szól. Hiszem, hogy a művészetek vigaszt és a felemelkedés lehetőségét nyújtják az embereknek. Ám nyilvánvaló, hogy a művészet nem mindenkinek jelentheti és jelenti azt, amit nekem, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nincs mindenki tisztában a művészet értékteremtő és lélekfelemelő lényegével, hiszen a művészek, a művészetek megítélése, anyagi elismerése általában véve meg sem közelíti azt az értéket, amit egy-egy produktum képvisel.

Ezen a ponton azonban felvetődik a kérdés, hogy mit nevezünk igazi művészetnek, illetve kit nevezünk művésznek, mi az alkotás és mi a mű, és ennek áruba bocsátása. Én mégsem ezekről szeretnék beszélni, hiszen ez kultúránként eltérő, sőt, merem állítani, hogy korszakonként is változó lehet. Így talán kézzelfoghatóbb, ha inkább arról írok, hogy mit adhat nekünk a művészet.

Egy biztos: képes a befogadót kiemelni a mindennapokból és elröpíteni egy teljesen más világba, aki a mű élvezete közben talán még arra is rájöhet, hogy valami hiányzik az életéből. Látványos és érzékletes példák erre Csontváry Kosztka Tivadarnak a művei. A napút festője a maga teljességében, ráadásul újszerűen teremtette meg a világ örökségét, újszerű valósággal gazdagította világunkat. A művészet el is gondolkodtathat, szembesíthet is bennünket önmagunkkal, helyzeteinkkel, hibáinkkal ébren tartva lelkiismeretünket, de megvilágítja a mélységeket és rávilágít a sötét oldalakra is, vagyis fényt és szépséget hoz az életünkbe.

Simon Weil egyik tézise szerint „A szépség elcsábítja a testet, hogy engedélyt kapjon a lélekhez való eljutáshoz.” Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy a művészet a szépségen keresztül megérinti az érzékeket, hogy megelevenítse a lelket. A szépség tehát bizonyos értelemben az igazat, a jót, a harmonikust, a teljességet közvetíti bensőnk felénk. Tegyünk fel egy Bach-szonátát, és engedjük megtapasztalni, ahogy a zene időkön és tereken túl repíti lelkünket.

(Címlapkép: A taorminai görög színház romjai)