Más a méretes ancúg

Drága édesapám temetésén, tizenkét esztendősen, egy világosszürke, vágott nyakú twistpulóverben szipogok. Rá egy évre a nénikém pult alól, protekciósan megveszi életem első öltönyét a Bajcsy-Zsilinszky utcai üzletben. A raktárban próbálom fel, nehogy mások is lecsapjanak erre a kurrens, sötétkék, kamgarn zakó-nadrág együttesre. Kikímélem, nem hordom el, mint a menyasszonyi ruhákat sem szokás. Jó, ha ötször feszítek benne, aztán gyorsan kinövöm. Majd jó ideig megőrzöm a konfekcióméretemet, de keresőképesen már nem sajnálom a pénzt a csináltatott ancúgokra.

Miskolcon a hetvenes években legalább négyszáz szabó kínálja a szolgáltatásait. Ezek zöme amolyan bevesz, kivesz, felhajt vagy gombot varr mester. Rajtuk kívül még legalább tíz női és férfiszabóság található városszerte. Úri szabóság, ahol mindenkit doktor uraznak, csak néhány van a Széchenyi utcai kapualjakban. Számomra valamennyi közül Tamás Andor a befutó. Jó szezonban az alig negyven négyzetméteres műhelyében egyszerre három aranygyűszűs segéddel várja a kuncsaftokat. Elsőre méretet vesz, később fejből vágja a paramétereimet, és három alapos próba után már a próbababán vár az öltönyöm a megadott időre. Időnként mellénnyel rendelek, majd később jövök rá, mennyire felesleges, hivalkodó.

Bevallom, elsőre valamennyit a kollégáim előtt tesztelem. Gyarmati Béla rovatvezető, aki maga is igényesen öltözködik, szakavatott szemmel gusztálja valamennyi szerzeményemet, a szerkesztőségben mindannyiuknak annyira tetszik – irigylik is -, hogy nem győzöm megadni a szabóm elérhetőségét.

Ám hosszú az út, míg egy pepita, halszálkás vagy éppen egyszínű alkalmi zakóval, nadrággal gyarapodom. Az első lépés minden esetben a főutcai méteráruboltokban kezdődik. A Merinót általában kihagyom, kedvencem a Széchenyi utca 32. szám alatti Apolló. Itt ismerem meg Frommer Ernőt, Burdiga Ottót és Acél kartársat, a rőfösöket. Ennek az áthatóan naftalinszagú boltnak amolyan századelői hangulata van. Az állványokon és a pultokon is szanaszét hevernek a negyven-ötvenkilós szövettel teli tekercsek. Itt csak férfiak dolgozhatnak.
Rendszerint amolyan gyűrhetetlen, angol szövetről álmodozok, de ezeknek az ára méterenként annyi, hogy egyhavi fizetésemből legfeljebb egy zakóra futná. Így aztán beérem a magyar Hágóval, amely nem más, mint a tépett gyapjú keveréke. Ebben a boltban sokat tanulok a szakmáról, itt súgják meg, Vitray Tamás is rőfös segédként kezdte a pályáját. El is képzelem, ahogyan maga előtt görgeti a vastag szövetet, és a rőffel, a sárgás farúddal kiméri az árut. 

Megjegyzem, ha választottam anyagot, érdemes előre jelezni, hogy ki a szabóm. Mert ugye a piacról élünk, és nem mindegy, hogy méréskor feszül-e vagy nem a szövet. Sok szabást láttam, így tudom, egy jó, kényelmes nadrág hajtókával vagy anélkül, pluszban az órazsebbel, akár centimétereken is múlhat.

Mára már nem titok, valamennyi belvárosi méteráru-kereskedés valóságos aranybánya. Volt. Míg a tanulósegédek a létráról a molyfészkeket űzik, a pultoknál nagyban méregetik az akkoriban szokásos zakómerevítőket. Ezeket a mesterek zsákszámra viszik, hiszen akkor kell vásárolni mindent, amikor éppen van. Ilyen a világ.
Bandi bácsi minden zakómat igazi lószőrrel teli merevítővel látja el. Később már a fejlesztés eredménye, hogy ezt darált mozifilmes zúzalékkal helyettesítik. Megteszi a celluloid is, így aztán minden csináltatott zakóm valóságos páncélmellény. Deltásítanak. Ha leteszem, akár magától is megáll.

Mára eltűntek a méteráru-kereskedések. Lengyel Bandi barátom elárulja, ebben a régióban az úri szabóságoknak is befellegzett. Az árut minta alapján rendelik, talán Kínából, de három nap alatt bárhonnan a világból megküldik. Most látom a műhely sarkában árválkodó fejetlen, csupasz próbababákat - régi ismerőseim -, ahogy bizonytalanul megrezzennek. Talán most siklottak el villamosok a műhely előtt…