Pápaszemesek – a karma bosszúja
Naponta cirka egy órát töltök el az olvasószemüvegem keresésével. Nem is tudom, miként mérsékelhetném ezt a hiábavaló időt legalább a felére. Jó ideje úgy fokozom a kutatás hatékonyságát, hogy igyekszem a nyakamban tartani. Megvilágosodtam, ez a karma bosszúja, mindenki azt kapja, amit érdemel.
Mi, akik a Kossuth utcai általánosban kezdtünk 1956 szeptemberében, végül csaknem 8 évig együtt maradtunk. Az utolsó évfolyamot mindannyian már a szomszédos Palócziban fejeztük be. Csupán néhány megsárgult fotóm maradt az osztálytársaimról. Most éppen szemüveg és nagyító kombinációjával szerettem volna egy virtuális névsort szerkeszteni a képek alapján. Évente megtettem, hetesként jelentettem, osztály vigyáz, hiányzó ennyi meg annyi, kevesen értük el a férfiak átlagéletkorát.
Az apró képeken kitetszik, a mi osztályunkban mindössze ketten voltak szemüvegesek. Összesen ketten ültek egymás mellett a középső sorban legelöl. Palika barátom, aki ma már neves jogász, el sem tudnám képzelni, fel sem ismerném okuláré nélkül. S Gabika, aki nemrégiben még a tengeren túlról skype-on jelentkezett be, s ha nem lett volna, rajta a korabeli vastag keretes páros üveg, fel sem ismerem. Mostanában, a többiek nevében is, mindannyiuktól elnézést kértem. Hiszen abban a korban egyikőnk sem volt jobb a Deákné vásznánál, mivel is kezdtük volna a csúfolódást, ti vagytok a pápaszemesek.
Az is megeshet, hogy irigyeltük tőlük, valamilyen kiváltságnak véltük. Gabika és Palika év vége felé már a törött szemüveg szárát gatyagumival viselték. Nem volt valami kényelmes és esztétikus, ezért emlékezetemben máig is úgy élnek, mint akik megállás nélkül hunyorognak.
Réti János tanár úr, a testnevelők legjobbika, próbálta elhitetni velük, hogy a szemüvegesek is futhatnak, magasat és távolt ugorhatnak, és a kötélmászástól sem kell tartaniuk. Talán a tigrisbukfencezés alól kaptak felmentést. Mi meg még ezt sem bocsájtottuk meg nekik.
Egyébként mindvégig elkerült minket a koedukáció. Így aztán sosem tudom meg, vajon egy vegyes osztályban is annyira gonoszok a lányok is, mint amilyenek mi voltunk. Palika, Pál doktor úr most, csaknem 70 év elteltével elárulta, valójában semmi baja nem volt, míg el nem esett egy nagy kőben. A balesete utáni vizsgálatok során derült ki, hogy nem jól lát. Így mire iskolaköteles lett, már évente kapott egy újat meg egy tartalék szemüveget. Megszokta, derűsen mondta, ez már összenőtt a fejével. Elárulta, őt igazából ez soha nem zavarta.
Tinédzserként már megváltozott a véleményem, mint sokunknak, amikor megjelentek a buta reklámok: a szemüveg öltöztet. Kialakult egy sztereotípia, a szemüvegesek csak okosabbak, mint az éleslátók. Ám a 60-as évek végén csak orvosi receptre írtak fel szemüveget. Az ingyen keret meg annyit is ért, mint amennyiért adták. Esztergomban volt egy Európa-hírű keretgyárunk, amely nyugati exportra dolgozott. Állítólag még Sophia Loren is bevállalta az üzem reklámozását. Talán onnan sikerült is egy valamirevaló szemüveget vennem, de egy kevés idő elteltével, amikor már ki tudja hányadszorra hagytam el, felfogtam, nem is kell még ez nekem. Nem szorulok még erre.
Egy szemorvos barátom okított, a legdrágább kincs a szemünk világa, ám míg a pillanatnyi látászavarainkat az olcsó és gagyi kínai gyártmányú lencsékkel gyógyítgatjuk, jóra ne számítsunk. Manapság a bazárban, a postán vagy a piacon válogatunk, próbálgatunk olvasónak. Ne feledjük, ezek amolyan átmeneti megoldások. Egy idő után megeshet, ezek az alkalmi szemüvegek sem használnak, s a már nyakunkban himbálódzó okuláréhoz is kereshetünk egy nagyítót. Akkor már késő….
