Különös, hogy fél évszázados firkászi munkásságom során egyetlen sajtóperem sem volt. Nem kötöttek belém, nem jelentettek fel. Sosem voltam a tévedhetetlenség birtokában, mondjuk inkább: szerencsém volt. Bár, ha visszagondolok, a rendszerváltás előtti esztendőben éppen az akkori bírósági sajtószóvivő vitt a jégre. Neki köszönhetem, hogy megírhattam egy vidéki vb- titkárról, hogy halottak után veszi fel a szociális segélyt. Ráadásul még egy hangzatos címmel is megspékeltem a tudósítást, kiemeltem, Gyulának nőnapra virágot is vittek. Ki gondolta volna, hogy ennek az úrnak a sógora egy megyei tótumfaktum, semmi szüksége nem volt pereskednie velem, ehelyett elintézte, fél évig nem jelenhetett meg a nevem az újságban. Érthetőbben, elrejtettek a haragja ellen.

Mivel ez is áprilisban esett meg, eszembe jutott, hogy anno ki nem hagytuk volna az elsejei beugratásokat. Bár ebben sem jártam az élen, egyszer akaratomon kívül egy se füle se farka hírt csak leadtam még a Déli Hírlapban. Valamilyen kósza forrásból megírtam, hogy ülést tart a városi pártbizottság, amelyről maguk sem tudtak. A tréfa nagyon rosszul sült el, az elvtársaknak nem volt humorérzékük, főnökömnél már kora délelőtt csörgött a számonkérő K-telefon. Már csak azért is, mert ő is tagja volt a bizottságnak. A lényeg, csaknem 12 órán át voltam azonnal kirúgott munkanélküli, egy kolléganőm könyörgésére vettek vissza a Délihez.

Innentől az áprilisi, bolondok hónapja című beugratásoktól igyekeztem elhatárolódni. A kollégáim bezzeg nem. Emlékszem, Braczkó István kollégám egy április elsejei cikke nagyot szólt. Megírta, hogy Felsőzsolca határában egy 10 ezer lakásos háztömb épül. Az Északterv fotóival illusztrálva érzékeltette a beruházás jelentőségét. A féloldalas cikk olyan érdekfeszítő volt, hogy végül mi magunk, a beavatottak is csaknem elhittük ezt a mesét. S bár jeleztük, hogy mindez beugratás, mégis százszámra jöttek az érdeklődő telefonok és zsákszámra a levelek.

Csontos László kollégám a Déli hírlap első oldalán még egy ennél is szórakoztatóbb írásával kápráztatta el az olvasóinkat. Kiderítette, hogy a lillafüredi Palotaszálló melletti erdőben egy máig is harcoló német alakulat bújt meg a második világháború utáni időkben. S többen is látták, hogy a teljes felszerelésüket a Hámori-tóban süllyesztették el, és a napokban jöttek vissza kiemelni. Ugyanígy hivatkoztak szemtanúkra, mint valamikor jómagam is az ottani horgászokra, akik a Loch Ness-i szörnyre emlékeztető állatokat láttak a tóban úszkálni. Nos, ez az írás annyira életszerűnek bizonyult, hogy már aznap este a központi lapok tudósítói, a tévések és a rádiósok kerestek minket, hogy osszuk meg velük az információinkat. Így van az, amikor az ember annyira akar hinni valamiben, hogy figyelmen kívül hagyja a valóságot.

Hogy ez mennyire így van, ne is menjünk messzire. Most áprilisban, túl az elsején már a kezemen sem tudom megszámlálni, mennyien pályáznak városunk kulcsára. Valamennyi aspiráns közül talán a duguláselhárítóé a legviccesebb. Tényleg, ő aztán már sokunkat kihúzta a barna maszlagból. S áprilisnak még nincsen vége.