Az utolsó másfél óra – Impressziók jelen időben 

Dél körül hívlak, kérdezem, hogy túl vagy-e az ebéden, mert lassan indulnánk, hogy adjunk egy puszit. Azt is mondom, ez most csak villámlátogatás lesz, mert jótékonysági estre vagyunk hivatalosak, időben vissza kell érnünk Pestre. Ígérem, hogy jövő héten hosszabb időre jövök, s akkor átbeszéljük a születésnapodat is. 

Szépkorúak Háza, Miskolc, Eperjesi út öt, pötyögöm az útvonaltervezőbe az új otthonod címét… A portás segítőkész, a lift irányába mutat, és megjegyzi, a legjobbkor jöttünk, most fejezték be az ebédet. Amikor kiszállunk a negyedik emeleten, halálra rémülök egy öregasszonytól, aki irreálisan közel a lifthez, egy fotelben terpeszkedik. Aztán jobban megnézem, látom, hogy ez egy bábu. Döbbenetesen élethű, bizonyára a közelgő farsangi mulatság kelléke. Tamással (Dr. Filip Tamás József Attila-díjas költő, közjegyző, a szerző férje) nagyot nevetünk, majd a szobád felé vesszük az irányt.

Fecske Csaba György – olvasom meglepődve az ajtódon. Mondom is, nocsak; György. Ezek szerint úgy írom az életrajzodat, hogy még a nevedet sem tudom. Mosolyogsz. Lételemed a tréfa, csipkelődünk is szüntelenül. Tudod, az én szememben ez a tulajdonságod a csodával egyenértékű. Számomra nem pusztán a költészeted minta, legalább annyira az életfelfogásod. Hányszor kérdeztem meg magamtól, miként lehetséges ez, hiszen az emberélet útjának felén sem jártál, amikor kezdetét vette  szenvedéstörténeted, s meg kellett tapasztalnod a létromlás tragikumát, mégis, úgy szikráztatod magadból az életderűt, hogy öröm a társaságodban lenni. Alighanem ez az egyik nagy titok, ősi tudás, ami benned lakozik. 

Tamással kezet fogsz, mi ketten hosszan öleljük egymást. Hellyel kínálsz bennünket, ő leül a fotelbe, én lazán az ágyra dőlök. ,,Ez egy szép nap” – mondod. - Most mentek el Lilla unokámék, itt vagytok ti is.” 

Először Zsófiról** kérdezel, a gimiről, hümmögve megjegyzed, hogy ,,angolul tanulni a matekot, meg a fizikát, ez már teljesítmény”. Pici szoba a tied; egy ágy, egy asztal, egy szék, egy fotel és egy éjjeli szekrény, s máris zsúfolásig telt. Abszurd ez az egész, hogy a francba kerülsz te ide – gondolom magamban, mert hiába beszélünk telefonon szinte minden nap, csak most tudatosodik bennem, mi is történt. Csupa stressz leszek, de próbálok uralkodni magamon. Öröm az ürömben, hogy egymagad lehetsz — az otthon többi szobáján többnyire két-három ember osztozik —, legalább tudsz alkotni a ,,gályapadon” – mindig így emlegeted az íróasztalodat. Azaz így emlegetted, amikor még volt saját íróasztalod. Amikor még volt igazi otthonod. 

Ebben az otthonban nemigen vagy otthon, ez a gondolat lüktet a fejemben. Szép, tiszta szoba ez, csak valahogy hiába vagy benne, mégis hiányzol belőle. Eltervezem, ha legközelebb jövök, hozok magammal pár dolgot, amivel otthonosabbá tesszük majd ezt a pár négyzetmétert. Fotókat fogok kinyomtatni az irodalmi estjeinkről, a táborozásainkról, a sörözéseinkről. Tömérdek közös fényképünk van, kitapétázhatjuk vele az egész szobát. Még újságíró éveimből maradt ez a kényszeresség, dokumentálni mindig mindent, képpel, szöveggel. Aztán azon merengek, hogy az otthontalanság nem is a szobádban tanyázik, hanem benned. ,,Ide csak a legfontosabbakat hoztam” – jegyzed meg, amikor a könyvespolcodhoz lépek, mintha belelátnál a gondolataimba. Puskin, Rilke, Dürrenmatt, T. S. Eliot, Hrabal, Pilinszky. Örkény: Az utolsó vonat, Hajnóczy: A halál kilovagolt Perzsiából. Hajnóczy kapcsán most, amikor írom ezt a szöveget, konstatálom: ,,Íme a rettenetes üres papír, amire írnom kell.”  Megállapítom, hogy túl sok a halál a könyvespolcodon. Valami belső nyugtalanság lesz úrrá rajtam. Nézlek, le sem tagadhatnád, mennyire örülsz nekünk, mégis. Ott látom a szemedben azt a végtelen szomorúságot, amit tavaly november óta annyiszor. Hiába humorizálsz, hiába mosolyogsz. Nyomaszt ez az egész, bámulom inkább tovább a könyvek gerincét. Az Egybegyűjtött írások 1., 2., 3.- mal Weöres az apró polcon a legnagyobb helyet foglalja el. A szívedben is. Weöres Sándor, akinek a ‘60-as években szögligeti kamaszként levelet írsz, megküldöd neki verseidet, s aki válaszol erre a levélre, dicséri a rímeidet, biztat: ,,Folytasd, Öcsém.” Istenem, hányszor idéztük fel irodalmi esteken a pillanatot, amikor hozta a válaszlevelet a szögligeti postás, a kis Csaba gyereket kereste, s mondta, nehezen tudja kiolvasni a feladót, de mintha valami Sándor lenne. Ez a levél, a benne levő pár dicsérő sor hatalmas ajándék volt számodra a Mestertől, többször mesélted, ez indított el a költői pályán. 

,,Húzzátok ki az alsó fiókot —  mutatsz az éjjeli szekrényedre,   vegyetek kekszet” – kínálsz bennünket, aztán a Tamással közös kötetünkről kérdezel. Érdeklődsz, kész van-e már a borító, s megjelenik-e a költészet napjára. Mondom, a könyv igen, most várjuk a borító tervet, de a hangoskönyv csúszik, az csak az ünnepi könyvhétre. Valamikor márciusban rögzítjük a verseket, a konkrét időpontot még nem látom, zajlik az egyeztetés Kubik Annával és Rátóti Zoltánnal. ,,Mindkettőt szeretem” — jegyzed meg, majd felidézzük az Annával való közös találkozásunkat, Sárospatakon. A szerelmes verseink kapcsán Nagy Lászlóról és Szécsi Margitról kezdünk beszélgetni. Hosszasan soroljuk a kedvenceinket, aztán elmondom a Címert, ott, az ágy végében ülve, kekszet rágcsálva. Nem emlékszem már, hogyan kerül szóba Fodor András, de a naplóiról és a Reményfutamról beszélgetünk. Aztán a személyéről. Elmondod, hogy sokat foglalkozott a pályakezdőkkel, téged is felkarolt. Fiatal voltál még, huszonéves, amikor bemutatkozási lehetőséget adott neked egy irodalmi esten. Oravecz és Zagajewski is szóba kerül, meg Han Kang, a dél-koreai nő, a tavalyi év irodalmi Nobel-díjasa. Épp most olvasom a Növényevő-t, kérded, milyennek találom, mire felajánlom, hogy kölcsönadom. ,,Oké, csak vegyék már le végre a szürkehályogot, mert nehezen tudok olvasni” – panaszolod. Kiderül, hogy március huszonötödikére van műtéti időpontod. Aztán jön a rémes lajstrom: ,,március negyedike, gyomortükrözés, március tizedike, vérvétel és szülinap, tizennegyedike béltükrözés.”

Nagy bulit csapunk a születésnapodon – terelem az ünnepre a szót. - Tanulod már a tánclépéseket? – kérdem. ,,Tanulom. Botos tánc lesz” — vágod rá. Mindhárman nevetünk. Mesélsz a legújabb Rádiókabarés munkádról és megemlíted, hogy meglátogatott Jenei Laci is a minap, elhozta a Műút legfrissebb lapszámát, verseid jelentek meg benne. Belelapozunk. Rakovszky Zsuzsára terelődik a szó, micsoda vers – mondod A hegyi asszonyra. 
Ránézek a telefonomra, meglepődve állapítom meg, hogy pont másfél órája beszélgetünk. Eleget vagy te levegőn? – érdeklődöm, mert sápadtnak talállak, aztán feladom rád a fekete sportcipődet. Kéred, lazítsam meg annyira a cipőfűzőt, hogy segítség nélkül ki tudj lépni belőle, ha visszakísér az ápoló. ,,Nem akarom mindennel terhelni őket.” Segítünk felállni, a botodat a kezedbe adjuk, belém karolsz és megindulunk, de egy pillanatra visszalépsz. Az íróasztal fiókjából egy nagyméretű, szürke borítójú könyvet veszel elő, felém nyújtod. Megörülök, hogy nem felejtetted el, nagy szükségem van rá, a monográfiában éppen most jutottam el a kötet verseinek elemzéséhez, recepciótörténetének feldolgozásához. 

A lifthez sétálunk, közben elmesélem neked, hogy ez a banya olyan élethű itt a felvonó melletti széken, hogy idefelé jövet majdnem köszöntem neki. Erre azt mondod, te nemcsak majdnem. A beköltözéskor jó hangosan kívántál neki jónapotot. ,,Zokon is vettem, hogy nem fogadta” – mondod. Annyira nevettem, hogy folytak a könnyeim. Ezt a jó hangulatot szerettem volna megörökíteni, megkértem a gondozónőt, aki a folyosón tett-vett, készítsen rólunk egy fotót. Csinált jó párat. Csak később tudatosult bennem, milyen áthallásos a kötet címe, amelyet olyan erősen szorítok, s amely az összes fotón szerepel. Életed utolsó fényképén az Ami lehetne még című kötetedet örökítették meg. Micsoda explicit üzenete a sorsnak, milyen végzetszerű szimbólum…

Ekkor láttalak utoljára. Azon töprengek, vajon másként csináltam volna bármit is, ha tudom. Ha tudom, hogy ez az utolsó másfél óránk lesz. Talán erősebben öleltelek volna. 

És, ha tudom, hogy az a pénteki hat perc… Szerdán még beszéltünk telefonon, annyiban maradtunk, hogy pénteken is hívlak. Azt mondtad, az ünnepi műsor miatt később lesz az ebéd, fél egy körül beszéljünk. Pénteken 12:37-kor hívtalak. Felvetted a telefont, de nem szóltál bele. Hallóztam egy darabig, aztán megszakítottam a hívást, majd újra megcsörgettelek. Ekkor felvetted, ,,itt vagyok, csak rosszul fogtam meg a telefont, kiesett a kezemből.” Furcsának találtam a hangodat, azt gondoltam, zavarok, talán még tart a műsor, vagy ebédelsz, ezért megkérdeztem, visszahívjalak-e később. Határozott nemmel válaszoltál. Érdeklődtem, hogyan sikerült a program, és elújságoltam, hogy megkaptuk a kötetborítónk tervét, továbbítottam is Neked mailben, nézz majd rá, kérlek, kíváncsi vagyok, mit szólsz hozzá. Valami olyasmit mondtál, hogy nézed, de csak később. Olyan szűkszavú voltál, hogy rossz érzés kerített hatalmába. Nézegettem a postafiókomat, nem jött tőled üzenet. A lányodtól tudom, hogy a beszélgetésünk után alig telt el egy óra, összeestél, és hiába a hosszas kísérlet az újraélesztésedre, már nem tudtak megmenteni. 

Jut eszembe, Csaba! Tudod, mit írt a Mestered a teljességről?  ,,Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.” 

A szerző által a Miskolci Napló és a minap.hu számára átadott megemlékezés eredetileg az Irodalmi Jelen művészeti portálon jelent meg.

Fecske Csaba gyászszertartása március 13-án 14 órától lesz selyemréti Szent István Római Katolikus Templomban. Azt kérik, mindenki egy szál virággal búcsúzzon.