Itt a HG9 Max

Azokban a nyolcvanas években, amikor jó szerencsével hat-nyolc évet vártunk egy vezetékes telefonra, tőlünk nyugatra már szárnyaikat bontogatták a mobilszolgáltatók. Állítólag a harmincas évek végén Németországban, a berlini régióban, már létezett egy kezdetleges autótelefon-hálózat a vezetők számára. Nálunk, az átkosban először, egy Buda menti TÉESZ, a Rozmaring szövetkezet épített ki ilyen kommunikációs csatornát az állampárti elitnek. Azt viszont kevesen tudják, hogy a múlt század kilencvenes éveiben, a Westelt megelőzve, egy közismert elektronikai cég jelentkezett először olyan csipogókkal, mint amilyenek most Bejrútban, egyetlen speciális hívásra, sorra felrobbantak az elmúlt héten.

Mivel életem során mindig is vonzottak az ilyen információt hordozó kütyük, annak idején azonnal megkerestem a forgalmazó cég vezetőjét. Vállai Bélával máig is tartjuk a kapcsolatot, első találkozásunkkor rögtön megajándékozott két ilyen cigarettatárca-méretű szerkentyűvel. Ha valaki nem ismerné ennek a működési mechanizmusát: volt egy központ, egy pesti ügyelet, ahol felvették a névre szóló üzenetet és ezt másodperceken belül kiküldték a címzettnek. A 16 karakteres telegram a Kossuth rádió frekvenciáján terjedt, és ami lényeges, ezek az üzenetek csak a megadott személyhívóján jelentek meg.

Az egyik készüléket Bekes Dezsőnek, a Déli Hírlap ügyvezető-főszerkesztőjének nevére regisztráltuk, míg a másikat máig is magam őrzöm. Ma már semmire sem jó, de szép ereklye a kommunikációs technika fejlődéstörténetéből.

Mindannyian a derekunkhoz, a nadrágszíjhoz csíptettük. Persze tárgyaláskor látványosan kitettük az asztalra fontosságunkat hangsúlyozni. Tudtuk, azonnal megkérdezik, mi is ez. Elmagyaráztuk, a titkárságvezetőnk tudja azt a központi telefonszámot, amelyen keresztül bármikor megüzenheti, ha keresnek. Persze azt már elhallgattuk, hogy kérésünkre szegény titkárnő háromóránként - csak úgy szórakozásból - ránk csipogott. Tudom, kisebb területeken, bizonyos traumatológiai szolgáltatást ellátó kórházakban már használtak ilyeneket, de igazából nekünk ez amolyan felnőttjátékszer volt.

Apropó, egyetlen egyszer, nem is akárhol s akármikor, nyaraláskor, a Balaton közepén, hajókázás közben kaptam a főnökömtől egy táviratot. Hívjál vissza. Ez akkor arra volt jó, hogy legalább két órán át, amíg partra nem értünk, azon töprengtem, mi a csuda lehet az, ami ennyire fontos. Végül Siófokon sikerült egy szabad és működőképes nyilvános telefont találni, s megtudtam: egyáltalán nem volt fontos az ügy. Talán ez volt az a pillanat, amikor elgondolkodtam, kell-e nekem ez a személyhívó.

Egyébként a nyolcvanas években a polgári védelem működtetett egy olyan URH-rádióhálózatot, amelyen át az úgynevezett fontos emberek nem közvetlenül, hanem bemondásra rákapcsolódhattak a vezetékes telefonokhoz. Láttam is egy ilyet a megyei pártbizottság első titkárának sötétkék Zsigulijában. A kagyló a kesztyűtartóban volt elrejtve, de a speciális rövid antenna elég árulkodó volt. Ennek a megbízhatóságát garantálta, hogy a bükki átjátszóállomáshoz hasonlóan több magas hegyi relé garantálta az információáramlást. Jómagam is rádióztam az amatőr sávon, HG9 Max hívójelen. Akkoriban ezen a hullámhosszon csak amolyan szűrt, úgynevezett egymást üdvözlő, semleges témájú társalgást lehetett folytatni. Ennek a speciális sportnak vagy szórakozásnak is a mobilok tömeges megjelenése vetett véget.

Szomorú, hogy ezeket a régi, ultrarövid hullámú kommunikációs csatornákat már semmilyen formában nem tartják karban, nem gondoskodnak a fenntartásukról. Bármilyen rendkívüli katasztrófa esetén, amikor a professzionális csatornák és a mobilhálózat is lebénulhat, lenne helye egy ilyen tartalékos kommunikációs eszköznek. Nem csak én mondogatom. A csipogókat viszont most nagyon felejtsük el.