Igazi kommersz belvárosi bérlakás a miénk. Széchenyi utca 50., de amikor szanálják a villanyrendőri sarokházat, rögtön két számmal hátrébb lépünk. 

Életem első húsz esztendejét itt töltöttem el, így aztán ha akarom, ha nem, álmaimban csak itt vagyok otthon. Itt ugrálok négyesével a lépcsőházban, itt mászok le a csatornán, az udvar végi kamrasoron szembesülök azzal, hogy egy esernyővel nem érdemes a mélybe vetődni. A tetőről, a kifordult ernyővel egy szerencsétlen cicát is magammal rántok. A hangosan nyávogó négylábú simán talpra esik, s kineveti a mutatványom.

Tinédzserként tudom meg, hogy a lakók zöme már az átkosban is itt élt. És hogy a mi társbérletünk felerészben Kozslik doktor, a háziúr lakrésze volt. Béla bácsi, a magasra nőtt házmester, felügyelőnek hívatja magát. Kozslik úr csak egyszerre egy összegben volt hajlandó átvenni a lakbért, számolatlanul, mert nagy volt a bizalom, a késve fizetőket pedig fekete pontozta.

Az államosítás után is Béla bácsi szedi a pénzt, s a lakbérkönyvecskében – olyan volt, mint az iskolai ellenőrző – aláírásával igazolta, hogy teljesítettük a kötelezettségünket.

A mi házunk egyébként kilógott a sorból. Itt nem volt cselédlépcsőház, és a hosszú kapualj faláról hiányzott a fekete-fehér zománctábla: az ügynököknek, a házalóknak tilos a bemenet. Átellenben még a verkliseket is elűzték, nálunk viszont a még kétszintes lépcsőházban szőnyegfogók is voltak.

A mi időnkben dúl a demokrácia. Senkinek nem volt kifogása az ószeressel szemben. Gyerekként nézve riasztó egy figura. Ijesztő a taszítóan fekete, kopottas eleganciája és lomokkal teli kiskocsija. Úgy jó 10 percig óbégat, hogy mi mindent venne és cserélne, de nem emlékszem üzletre. Pedig zálogosdit is ajánl, ami szigorúan tiltva volt.

A köszörűst viszont nagyon várjuk. Neki kiabálni sem kellett, mire állványra tette a biciklijét és felsikított a reszelőkorong, máris szaladtunk le a késekkel és a kisollókkal. Becsületes mester, ha jól emlékszem darabonként két forintért mindent megélezett. Néha vele párba jött a drótostót, akinek ellestem a fortélyát. A lyukas lavórt, lábast mesteri módon befoltozta.

Persze nem minden papsajt. Az esernyőssel mindig balhé volt. Hiszen akkoriban még nem kínáltak olcsó, összecsukható kínai ernyőket, igazából ezek a szerkezetek még egy életre szóltak. Emlékszem, édesanyám drága, rózsás ernyőjéből egy szál patent kiugrott, gondoltuk, itt az alkalom a nagyjavításra. A mester akkurátusan kirakta a gangon a szerszámait, majd gyors mozdulatokkal lebontotta az ernyőt, hogy sajnálkozva jelentse: jobb, ha tőle veszünk egy újat, vagy 200 forintért összerakja a régit.

Kedvenceim a piacos nénikék, akik déltájban kopogtatnak. Egy csupor tejfellel, négy tojással, fejtett babbal, zöldborsóval házalnak. Ennyi maradt a piacról, s ha nem muszáj, nem vinnék már haza. Néhány forintért minden a miénk lehet. Ez volt a hétköznapi eldorádó.

A mi házunk mára átjáróközzé avanzsált a főutcáról a Szinva-partra. Kívülről egyszintes, belülről viszont legalább négyemeletes lett. Hogy hogyan, ezt látni kell. Egykori lakóikról már semmit nem tudok, viszont akad egy bérlő, egyetlen egy, aki máig is megmaradt. Lengyel Bandi szabómester, aki ott kezdte segédként az udvari műhelyben. Így aztán ő az egyetlen élő tanúm, aki esküszik, közös emlékeink egybecsengnek. Mi ketten máig is fejből soroljuk a hajdani lakók neveit. Tehetnénk akár néma főhajtással…