Az első kormányinfót - ki emlékszik már erre – a Horn-kabinet vezette be. Kezdetleges módon, havonta egyszer, szerda délelőttönként újságírókkal telt meg a Magyar Újságíró Szövetség akkori Andrássy úti székháza, hogy magát Horn Gyulát kérdezgethessük. Óriási volt a kockázat, hiszen ez egy valóságos sajtótájékoztató volt, senkit nem zártak ki, és akár kellemetlen kérdésekkel is bombázhattuk a miniszterelnököt. Minden ellenkező híresztelésekkel szemben nem voltak beépített emberek előre megfogalmazott kérdésekkel.
Igaz, nem egyenesben ment az adás – ezt kevesen tudtuk, csak mi, a résztvevők –, magam is este kilenckor már otthon gyönyörködtem, micsoda jó kérdéseket teszek fel.

Most mondom, erősítem meg újra, hogy soha semmit nem vágtak ki a felvételből, mindannyiunk zavartsága, dadogása ugyanúgy lement, mint a miniszterelnök úr nem éppen kompetens vagy nem teljesen kielégítő válasza.

Ott a székházban viszont nem volt egyszerű a kérdésfeltevés. Horn Gyula árnyékban állt, mi kérdezők alaposan be voltunk világosítva, ment is a küzdelem a szereplésért, hogy észrevegye a jelentkezést, ami egyben reklámot is jelentett annak a médiumnak, amelynek a képviseletében szóhoz jutottunk. Hogy feltűnőbb legyek, s hogy Horn úr rendre kiszúrjon, mindig a messziről feltűnő fekete-fehér pepita mintás zakómban feszítettem. A csel bevált, mindig szóhoz jutottam. Jó három évig zajlott ez a havi politikai show.

Egyébként abban az időben óriási bátorság volt egy miniszterelnöktől ez a fajta rendszeres kiállás. Szabó József Jenő barátom, Horn Gyula sajtófőnöke álmodta meg ezt a korabeli műfajt, mit sem törődve az ebben rejlő kockázattal.
Most, hogy Jenővel erről nosztalgiáztunk, kijelentette nem volt könnyű meggyőzni erről a főnökét. Állítólag spontán szereplésekre, nyilatkozatokra mindig készen állt, bármikor nyitott volt az őt leszólító sajtómunkásokkal beszélgetni. Miskolcon, a Vasgyári Művelődési Központ minden előzetes bejelentkezés, kérelem és jóváhagyás nélkül adott interjút. S ami lényeges, senki nem kért megjelenés előtti kéziratot. Megerősíthetem, hiszen egy hidasnémeti útjáról hazafelé sikerült elérnem a vasúti kupéjában. Nem volt könnyű mellette szóhoz jutni, hiszen még azt is elmondta, a nagy, csomós nyakkendőit a felesége választja és szerzi be, s ő dönti el, melyik öltönyéhez melyik dukál. Ilyen és ehhez hasonló fontos dolgokat is megtárgyalhattunk a határtól Miskolcig.

Jut eszembe, a kilencvenes években egy nyári, politikamentes uborkaszezonban – ki hiszi el, hogy ilyen is volt – Jenő egyedül s váratlanul állított be a szerkesztőségbe. Ha már erre járt, a szerkesztőség tárgyalójában a helyi média vezetőinek adott egy rövid, tényszerű tájékoztatást, majd csak kibökte, mit is keres mifelénk. Elárulta, híre ment, hogy a Búza tér környékén bóklászik egy emberke, aki bizonyos tekintetben nagyon hasonlít Horn Gyulára.

Miután többen is mondogatták, az illető igyekezett elegánsan, fehér ingben, nyakkendőben grasszálni, és kellő pénzért hagyta magát a társaságában fotózkodni. Mi is tudtunk erről, de aznap délután hiába tettük tűvé az egész piacteret, egyetlen kocsmában sem leltük a miniszterelnök imitátorát.

Még akkoriban faggatóztunk, ha megleljük a hasonmást, mi a cél. Jenő viccesen elmondta, nincs szükség dublőrre, Horn Gyula bármikor képes magát is helyettesíteni. Egyszerű kíváncsiság okán utazott négyszáz kilométert, hogy személyesen is kontrollálja, tényleg tökéletes-e a főnök hasonmása. Hozzátette, ha tényleg annyira jó, megér egy fővárosi csúcstalálkozót. Erről már örökre lemaradtunk...