Ismert történelmi tény (na jó, csak egy hollywood-i szuperprodukció állítja, de, ugye, manapság azt is elhisszük bárkinek, hogy Szendrey Júlia tudott karatézni), szóval állítólag a muszlimok vezetője, Szaláh ad-Dín Jeruzsálem bevétele után kinyilvánította: számára a szent város egyszerre jelent mindent és semmit. Ridley Scott Mennyei Királysága ferdítései mellett egyszerre szól árulásról (mennyit halljuk ezt a szót manapság...), bátorságról (ritkábban), kiállásról (tudja még valaki, mi az?), a sorsunkba vetett hitről, a megbékélésről – a „mindenről és semmiről”.

Ez a szópár jut eszembe most, hogy 20 éves lett a lapunk. Mindannyiunké, a miskolciak lapja. A kollégák engem kértek meg valamiféle összegzésre, múltba révedésre, ünnepi szólamokra, hiszen immár (sic!) 13 éve vagyok a Miskolci Napló, a minap.hu és a Miskolc Televízió munkatársa. Köztük egybefüggően a leghosszabb ideje. Már mindent láttam, gondolják. Nos, meglehet.

Milyen az összkép, milyen volt ez a pár röpke év? – tehetik fel a kérdést. Olyan vegyes, húzom meg a vállam. Nem felejthetem el ugyanis a helyenként megrángatott szerkesztőket, a gusztustalanná aljasított kampányokat, a gyomrot összeszorító elbizonytalanodásokat, az olykor sebként kifakadó szakmaiatlanságot. Ezek nem folyamatosan voltak jelen, hiszen éltünk meg komoly feltámadásokat, nekiveselkedéseket, szakmai sikereket is. Napról napra raktuk össze magunkat, építettük fel az atomjaira bomlasztott közösséget, hogy aztán valaki ismét megnyomja a „törlés” gombot. Blaszfémia ilyet mondani húsvét után alig pár nappal, de legalább három feltámadást éltem meg. Az ünneplés mégis elmarad, hiszen tudom: állandó keresztet hordozunk.

Azt is biztosan tudom, hogy akik itt dolgoztak, tették a dolgukat, sokszor dupla annyit, mint amennyit elbírtak. Mert máshogy nem tudták. De nem valami fölöttes hatalom érdekei miatt. Emlékszem, egy évekkel ezelőtt regnáló ügyvezető csupán lojalitást várt el a munkatársaktól. Hamar egyértelművé vált, hogy arra a fenti, megfoghatatlan képződményre gondol, amit politikusok alkotnak. Nem érezte át igazán, hogy mi nem nekik akarunk megfelelni. Akkor még csak fogat összeszorítva, halkan suttogtam, de ma már hangosan kiabálom, hogy lojális voltam és maradtam – a Miskolci Naplóhoz. Erős lesz, de a második családomhoz. Hiszem, hogy az egykori és jelenlegi munkatársak többsége hasonlóan érzett a lap, a tévé iránt. Mi tartotta össze ezeket a gyakran változó, mozgásban lévő, egyszer leépülő, másszor felduzzasztott közösségeket? A büszkeség. Ahogy a borsodi büszke borsodiságára, a miskolci miskolciságára, úgy vagyunk mi, „mikomosok”: büszkén vállaljuk minden gyengeségünket, hibánkat, félelmünket, elmulasztott lehetőségeinket; és hiszünk egymásban, abban, hogy „álmaink a sárból minden reggel fölkelnek”.

Semmit nem jelent a Napló, hiszen csak egy munkahely. De minden, mert sokunknak az életét jelenti. A köteléket, Miskolcot, a fiatalságot, a felnőtté válást, a tanulást, az újrakezdést. Mindent és semmit. Mindent és semmit...