Több mint húsz évig tartott az egyenlőtlen konkurenciaharc a vármegye két napilapja között. A rendszerváltás után az Észak-Magyarország éppúgy, mint a többi megyei lap külföldi tulajdonba került. A Déli Hírlap árván maradt, s mint az egyetlen hazai tulajdonú napilap, csak az olvasók, az előfizetők kegyéből több mint két évtizedig küzdött a fennmaradásért. A szűkülő reklámpiaci torta apró szeleteiért. Folyamatos hidegháborúban éltünk egymás mellett, tudtuk előre, hogy a tőkeerős, osztrák médiacégnek áll a zászló. A szinte nincstelen, nyomda és terjesztési hálózat nélküli önkormányzati tulajdonú lap sorsa megpecsételődött.

Végül 2002 tavaszán, amikor a két megyei napilap egyesült, mindannyian egyfajta győzelemként éltük meg ezt a történelmi pillanatot. Már csak azért is, mert a kétezres években egymást érték a lapbezárások, az újságok felszámolásai és az ezzel járó elbocsájtások. Mi viszont a tárgyalóasztalnál értük el, hogy a Déli Hírlap munkatársainak nagy része ne maradjon állás nélkül. Egy olyan régióban, ahol a munkanélküliség csúcsokat döntögetett.

Megvallom, az összeolvadás csaknem három esztendeig tartó diplomáciai egyezkedés következményeként jöhetett létre. Úgy, hogy ezt megelőzően érdekes események zajlottak a kulisszák mögött. Emlékezetemből kitörölhetetlen, hogy mi történt, amikor az osztrákok egyik főszerkesztője meghívott minket egy jávorkúti szakmai konferenciára. A magyar újságíró-szövetség szervezésében németül, szinkrontolmácsolásban hallgattuk a lapszerkesztés fortélyait. Az előadó egyáltalán nem volt tekintettel arra, hogy a hosszú asztalnál nagy múlttal rendelkező kollégák ülnek. Miután érzékeltük, hogy a messziről jött kolléga egyáltalán nem kíváncsi a véleményünkre, és nem a kérdéseink megválaszolására készül, egyenként, a földszintes faház ablakain átlendülve elhagytuk a helyszínt.

Hogy végül mégis egyesítettük a két napilapot, annak egyik legfőbb oka, hogy a központi és a német partnermédiák szó szerint cserbe hagytak. Kihátráltak a DH támogatása elől.

Most, közeledve március idusához jut eszembe, hogy az egyesítés után magam is részt vettem a szokásos, kéthavonkénti workshopokon. Csodálatos események voltak, ilyenkor az Ausztria legnyugatibb szegletéből jött lapvezető kielemezte a megjelent újságokat. Miután a közös nyelv az angol volt, és vendégünk a szerbuszon és a köszönömön túl mást nem tudott magyarul, leginkább a képeket elemezte, kritizálta. Persze az is feltűnt neki, ha egy cikk a szokásosnál terjedelmesebb. Így derült ki, hogy a sógoroknál hiányos a történelemtanítás. Főleg a közös krónikánk részleteiben nem mélyülnek el teljesen.

Mint ha most lenne – az osztrák szerkesztő szúrós szemmel rábökött egy féloldalas cikkre, amelyben éppen a Rákóczi-emlékév egyik kiemelt eseményéről emlékezett meg a szabolcsi Kelet-Magyarország. Mi tagadás, megállt a kés a levegőben, elsőre egymásra pillantgattunk, ki lesz, az, aki ékes angolsággal elmagyarázza, ki is az a Rákóczi, és miért is volt számunkra fontos ilyen hosszan írni erről az eseményről. Miután a vendég háromszor is rákérdezett, ki az a Rákóczi, a legjobb angolosunk megértette vele, ő volt az, aki a Habsburgok elleni szabadságharcot vezette. A messziről jött kolléga kellő empátiával palástolta a tudatlanságát.

Angolul – még jómagam is megértettem – megjegyezte, mindig tanul az ember.