Jegyzet: A mozdony füstjétől nem tartottunk

Szenzációs képes magazin, exkluzív interjúk a világ minden szegletéből! Így hirdették a Szovjet Kultúra névre hallgató havilapot a vonatokon. A közepéről soha sem hiányozhatott egy színes poszter, például a Lenin atomjégtörőről, amint az Antarktiszt szeli át. Ezen kívül rendre volt benne egy beszélgetés Gagarinnal vagy Tyereskovával, meg egy hírből sem soha nem hallott moszkvai tudóssal, hogyan igázzuk le a természetet címmel. 

Különben ezt a puccos magazint soha, sehol máshol nem sikerült volna egyenes úton elsózni. Még pártalapszervezetek propagandistái sem vállalták be. Erre csak az úton lévő rikkancsok voltak képesek, amelyek csak akkor kaptak tíz Esti Hírlapot, Nők Lapját vagy Képes Újságot, ha eladtak legalább húsz Szovjet Kultúrát. Tervgazdálkodás volt kötelező árukapcsolással. 
Jómagam is sokszor benyeltem ezt a trükköt, hiszen az utasellátó szikkadt szalámis szendvicséhez csak hiányzott valami olvasnivaló is. A betűéhség elvakított. 

Megjegyzem, az eltelt harminc év során semmit nem változott a Budapest-Miskolc közötti távolság, még mindig táblától tábláig 180 kilométerre van a két nagyváros, és a vasúti utazási idő sem csökkent két óra alá. Jó időben számolva, ha van mozdony, vonatvezető, és éppen nem történik áramszedő-szakadás.

Talán egyetlen pozitívum, hogy az intercityk többségén már van 220 voltos aljzat, amelyen át szükség szerint feltölthetjük a telefonunkat. Nagy áldás ez a szolgáltatás. 

Különben ma már úgy eltűntek a vonatokról a műanyag kosaras utasellátók, mint az újságosok. Minek is lennének, amikor minden valamire való járaton megtalálhatók a büfékocsik. Vagy a guruló éttermek. Olvasnivalóra meg nincsen szükség, kezünkben az okostelefon, amelyen át bőven kitárul előttünk az egész világ. 

Igaz, amolyan autós családból származom, számomra a vonatozás mindig is egyedi élmény volt. Annyira, hogy máig is indulás előtt félórával már a pályaudvaron bóklászom. Megtanultam, a vonat nem vár. Így aztán van egy kis összehasonlítási alapom a múltból is. Abból az időből, amikor a Tiszai pályaudvaron reggelenként 3-4 ezer ember tolongott. Egymást érték a munkásokat szállító szerelvények és gyárba és gyárból jövő villamosok, buszok. S itt futottunk össze azokkal, akik kora reggelenként a fővárosba indultak eszme- és tapasztalatcserére, eligazításra valamelyik felettes szervhez. 

Élet volt a Tiszain. Telt ház volt a restiben. Az álmatlanságban, az alkoholizmusban szenvedők és a soha sehová nem utazók vagy a nyugdíjas léttel soha ki nem békülő vasutasok is itt kezdték a napot. Volt ajándékbolt, ingyen toalett a hajléktalanoknak, és egyszerre három újságosstand kereste az utazók kegyeit. S még két hordár is az utasok kényelmét szolgálta egy olyan korszakban, amikor még nem voltak kerekes kofferok, emlékezetem szerint Kálmán és János vadászott a sok pakkal érkezőkre. Targoncások cikáztak a peronon, s már nem kellett félnünk, hogy megcsap a mozdony füstje. 

Csupán egy valamitől kellett tartanunk. Hogy lépre ne csaljanak egy színes, képes, szenzációkkal teli műnyomott magazinnal. Benne egy Kremlt ábrázoló poszterrel.