Ötletem sincsen, hogyan dolgozták fel a spanyolnátha-világjárványt az akkoriak. Nem lehetett könnyű, az biztos, és ezt most mi is érezhetjük a saját bőrünkön, így a lassan magunk mögött hagyott covid-pandémia (értsd: világjárvány) miatt.

Szóval fogalmam sincsen, hogyan dolgozták fel az akkoriak azt a nehéz időszakot úgy száz évvel ezelőtt. Nincsen, mert valljuk be: ugyanez még nekünk nem sikerült teljesen, így két évvel azután sem, hogy újraindult a világ. Persze hogyan is sikerült volna? Szerintem még mindenki emlékszik 2020 márciusára, amikor a vészes előjelek ellenére sokáig azt mondták nekünk: nincs itt semmi látnivaló, az élet megy tovább, ha le is rohad a kezünk az alkoholos kézfertőtlenítőtől. Aztán végül másfél nap alatt kellett mindenkinek hazahúznia, mikor már a kormányzat is elismerte: a helyzet csak így kezelhető.

Mindenkinek megvan a maga története; én például ekkortájt utolsó napjaimat töltöttem a megyei, vagyis ma úgy mondanánk, vármegyei lapnál, tartottam vissza a Miskolci Naplóhoz, ahol csak egy laptopot, egy belépőkártyát és egy telefont nyomtak a kezembe, majd közölték, holnaptól home office-ban működnek. Aztán visszatértem a másik szerkesztőségbe, ahol mindenki csomagolt: a különbség annyi volt, hogy én másik munkahely miatt, a többiek pedig „csak” home office-ba mentek.

Aztán pici újraindítás, majd megint haza, depresszió, oltakozás, újraindítás, és... és amikor már kezdtünk örülni, jött a háború a szomszédban. Energiaválság, infláció stb. A sztorit ismerjük, sajnos túl jól.

Mindennek ellenére itt vagyunk. Túléltük? Túl. Olyan a világ, mint azelőtt? Nagy francokat. Persze hazudnék, ha azt mondanám, ezen meglepődtem, hiszen három évvel ezelőtt, 2021-ben egy hasonló jegyzetben azt jövendöltem: bármikor ér véget a járvány, a világ már soha többé nem lesz majd olyan, mint előtte volt. Nem lesz olyan, mert nem lehet, hiszen a nyomait otthagyja majd a világon és a mi lelkünkön is.

Nem szívesen verem a mellkasomat, hogy én megmondtam, de én megmondtam. Sajnos. Pedig látszólag ugyanolyan minden: a nap felkel, megébredünk, bejárunk dolgozni, találkozunk ismerősökkel, beszélgetünk, és közben látjuk, mit látjuk?, érezzük az elmúlt évek következményeit. Félünk a jövőtől, paranoia van bennünk, valljuk meg: nem alaptalanul.

Mi a megoldás? Felül kell emelkednünk a félelmeinken, le kell vetkőznünk a paranoiát. Fel kell vennünk a fonalat. Arra ugyan nincsen pontos recept, hogy ezt hogyan kell megtenni, de egyszer azt olvastam: a paranoia egyetlen gyógymódja a létezés a jelenben, úgy, ahogy vagy. Talán ez nem csak a paranoiára gyógyír. Lehet, hogy annak idején szintén így éltek túl. Spanyolnáthát, válságo(ka)t, és ki tudja, mi mindent. Mindent.