Csak homályos emlékeim vannak a sétálóutcáról gyerekkoromból, tízéves koromig ugyanis Hejőcsabán laktunk, így értelemszerűen azt a városrészt ismertem meg elsőként. Hétvégenként viszont gyakran mentünk be a sétálóutcára, és az mindig ünnep volt nekem: fagyiztunk, cukrászdába mentünk, nagyokat sétáltunk, és szüleim, nagyszüleim megmutogatták az épületeket: ez a színház, az a Sötétkapu, amaz a Pátria, a városháza és így tovább. Én pedig szívtam magamba az információt. Hiába, már akkor is szerettem Miskolcot.

Középiskolásként már gyakrabban láttam a Széchenyi utcát: egyrészt mert a Bodótetőről nap mint nap keresztülmentem azon a Lévay felé tartva, másrészt mert az osztálytársaimmal, barátaimmal is gyakran találkoztunk ott. Emlékszem, akkor nagyon más volt az összkép. Persze az épületek ugyanazok voltak, de az üzletek néhány kivételtől eltekintve nagyon nem: Westel üzlet a Pannónia alatt, Képcsarnok, AlbaComp, Gömbjátékbolt, Kossuth, Univerzum és még ki tudja hány könyvesbolt és a Borsodi Ruházati Zrt. sok-sok üzlete meghatározta az utcaképet.

Jól emlékszem a kétezres évek elején megjelenő millió használt- és kínai ruhaboltra és finoman szólva is eklektikus homlokzatukra.

Újabb forduló jött a kétezres évek közepén, amikor megújult sok üzletportál, korszerűsítették a régi boltokat, jöttek újak, de mai fejjel leginkább útkeresésnek lehetett nevezni ezt az időszakot, amit alaposan megakasztott ráadásul a 2008-as gazdasági válság, majd a villamosprojekt, sok üzlet zárta be a kaput előbbi vagy utóbbi okán.

Aztán a 2013-2014-es burkolatcsere, felújítás után szépen lassan elnyerte a főutca a mai arcát, kialakult a Széchenyit máig meghatározó üzletsor gerince, ahol megmaradt ugyan néhány olyan bolt, ami már a kilencvenes évek óta meghatározó volt, de a fókusz egyértelműen a vendéglátás felé tolódott el. Bár fejleszteni bőven volt mit, sokan szerették meg a „sétáló” ekkori arcát, megvallom őszintén, nekem is ez tetszett eddig a legjobban.

Így érkeztünk meg 2020 márciusához, amikor kitört a koronavírus-világjárvány. Emlékszem, 2020 novemberében, mikor a második járványügyi zárlat kezdődött, Bájer Máté kollégámmal közös cikkben számoltunk be az utolsó olyan estéről, mikor az üzletek még nyitva voltak. Úgy fogalmaztunk: talán utoljára látjuk a sétálóutca jelenlegi arcát. Ekkor még nem lett igazunk, de az ezt követő energiaválság és az elszabadult infláció már valóban sok üzletet küldött padlóra.

Sokan kezdték temetni a sétálóutcát, én is szomorúan néztem az üres, kiadó üzletek sorára. Aztán nemrég mozgolódásra lettem figyelmes ezekben a helyiségekben: festenek, portált cserélnek, asztalosok dolgoznak. Közben a város pedig új utcabútorokat helyezett és részben még helyez is ki. Valami készül. Én pedig, mivel szeretem a várost, szorítok nekik, szorítok a sétálóutcának. Szorítok Miskolcnak.