Az utolsó szavazás

Fennhordom az orrom. Vezetek, közben felfele nézek, az útszéli villanyoszlopokon függeszkedő jelöltek képeit lesem. Figyelem, ki van felül, ki az, akinek a plakátja lecsúszott. Csupa szimpatikus portré, csupa szív és szenvedély minden szlogen. Nehéz döntenünk, hiszen mindannyian ígérik, a javunkat akarják. Hadd vigyék.

Jut eszembe, drága mamám, már csaknem 95 esztendősen, ki nem hagyta volna a szavazást. A nagy nap előtt egy héttel már kikészítette a meghívóját és a viharvert, barna személyi igazolványát. Alig tudtam meggyőzni, hogy kora reggel nem nekünk kell elsőként leszavazni. Hallani sem akart semmilyen urnáról. Kijelentette, neki ott kell lennie a szavazókörben. Így már reggel kilenc előtt ott voltunk a Soltész Nagy Kálmán utcai iskolában. Semmi akadálymentesítés, megküzdöttünk vagy tizenkét lépcsővel.

Megkapta az összes szavazólapot, majd leült átolvasni. Egyedül ment be a fülkébe, nem hagyta, hogy segítsek. Mit szólnának – morogta –, ha bejössz velem. Majd csak megkérdezte, kit is szeretne polgármesternek és önkormányzati képviselőnek. Felmondta a leckét, de visszakérdezett, biztos ezt akarjuk.

Bezzeg most, ha megéri, mindannyian bajban lennénk. Nagy a választék, széles spektrumban voksolhatunk. Nagy a felelősség, nagy a gond, nagy a kínálat. Dönteni kell, kire vagy ki ellen húzzuk be az ikszet. A tét az öt esztendőre szóló jövőnk.

Anyukám is erre gondolhatott, amikor kijött a függöny mögül. Finoman lenyálazta a borítékot, majd bal kézzel besuvasztotta az urna nyílásán.

Ez volt az utolsó, remélem, szerencsénk lesz – mondta magának biztatásul.