Mint arról két hónapja beszámoltunk: az amigeleken.hu – a 2017-ben az akkor még a Herman Ottó Múzeummal és az Észak-Keleti Átjáró Egyesülettel közösen életre hívott – beszélgetéssorozatának márciusi állomásán a diósgyőri kosárlabdázás ikonikus alakjai sorakoztak fel. 

A szak(ág)avatott vagy csupán érdeklődő közönség ezúttal pedig már a DVTK egyetlen olimpiai bajnokától és további sokszoros magyar bajnok birkózóitól nyerhetett képet a dicsőséges régmúltról. A visszaemlékezések szolgáltattak is indokot a nosztalgiára, elvégre az egyes súlycsoportok koronázatlan királyai összesen nem kevesebb, mint negyven egyéni bajnoki címmel rendelkeznek.

Köszöntőjében Szopkó Tibor a múlt héroszainak méltatása mellett felhívta a figyelmet a nézőközönséget gyarapító csemetékre is, mint a jövő bajnokaira, akik – állapította meg az alpolgármester – könnyebben edzenek és gyakorolnak, ha van kikre felnézniük. A városvezető úgy vélekedett, hogy Miskolc nem pusztán épített kincseiből áll – a város polgárai, mítoszai, legendái legalább olyan fontosak, pláne, ha a település sportkultúrájáról van szó.

A visszatekintéseket átszőtte a 2005-ben elhunyt háromszoros Európa-bajnoki érmes Szalontai Zoltán emléke, aki a magyar szabadfogású-válogatott tagjaként – legfőképp a 62 kg-osok mezőnyéből – a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek közepén képviselte hazánkat a nemzetközi szőnyegeken, nem kis dicsőséget hajtva ezzel klubjának.

A nyolcszoros egyéni magyar bajnok Szalontai Imre felelevenítette azt az 1974-es magyar bajnoki finálét, ahol épp fivérével kellett megvívnia a legfényesebb medáliáért. De megidézte annak a kicsivel későbbi, a DVTK szempontjából mindmáig legsikeresebbnek számító világversenynek a történéseit is, ahol a külön súlycsoportban induló testvérpár tagjai negyedórán belül szereztek egyéni ezüstérmet. Visszatekintéséből kiderült még, a ’79 karácsonya előtt szerzett térdsérülése szabott gátat annak, hogy a moszkvai ötkarikás megmérettetésre felépüljön.

Szabó Lajos hétszeres egyéni magyar bajnok, egyben olimpiai negyedik helyezett egykori birkózónk meghatódva mesélt arról, amikor harminchat esztendősen még a hazai bajnokság pódiumára állhatott. Nemkülönben mindazon élményeiről, melyek a DVTK-hoz kötik, így a klubtársaival folytatott erőnléti és ügyességi rivalizálásról. Mint megjegyezte: a teljes válogatottat letaglózta, amikor '84 nyarán a két hónapos edzőtábort követően végül mégsem utazhattak ki Los Angelesbe.

Az érdeklődők a négyszeres Európa-bajnoktól, továbbá tízszeres egyéni magyar és olimpiai bajnoktól megtudhatták, hogy élete első nemzetközi versenyén szabad- és kötöttfogásban is a szőnyegre állt – dacára annak, hogy utóbbiban idehaza jószerivel nem is akadt ellenfele, de még edzőtársa is alig. Repka Attila szerint nem feltétlenül tett jót neki, hogy az 1988-as szöuli olimpiára friss kontinensbajnokként érkezhetett. Sokkal inkább a négy esztendővel későbbi barcelonai játékokon jött ki a formaidőzítése, ahol aztán végül győzedelmeskedett is.

A tizenötszörös egyéni magyar bajnok, Európa-bajnok és négyszeres olimpikon szerint megfelelő kitartással és akaraterővel érhette el céljait, mivel korosztályos társai között alapvetően nem számított különösen ügyesnek a sportágat illetően. Deák-Bárdos Mihály elmondta még: eredetileg focizni szeretett volna a diósgyőrieknél, ahol aztán nem csupán elindult, de be is fejeződött a szegedi, kecskeméti és angyalföldi kitérőkkel tarkított pályafutása.

A délután folyamán a müncheni olimpia bronzérmese is „bekapcsolódott” a beszélgetésbe, miután meglepetésnek szánt videóüzenetében köszöntötte a megjelenteket. Klinga László a fentiekben már utalt, igencsak sikeresnek bizonyult '82-es EB-re a válogatott edzőjeként nem csupán a Szalontai-testvéreket, de Szabó Lajost is felkészítette.