Bő egy hónapja, június 2-án volt a nyolcvanadik évfordulója annak, hogy a második világháborúban Magyarország legsúlyosabb bombázása érte Miskolcot. A tragédiára a hagyományok szerint idén is ökumenikus szertartással és koszorúzással emlékezett a város közössége a Búza téri Görögkatolikus Székesegyház mellett felállított kopjafánál. A szomorú évforduló kapcsán kereste meg szerkesztőségünket egyik olvasónk, Kossárik Nándorné nyugdíjas tanárnő, aki a második világégés idején óvodás volt, mégis máig élnek benne 1944 nyarának és őszének az eseményei.  

Mielőtt átadnánk neki a szót, érdemes átismételni, pontosan mi is történt Miskolcon 1944. június 2-án. Ezen a napon a „Frantic Joe” hadművelet keretében Magyarország legfontosabb vasúti csomópontjait bombázták a szövetségesek: Miskolcra három hullámban, körülbelül kétszáz tonna robbanóanyagot dobtak le.

Az elsődleges célpont a Tiszai melletti rendező pályaudvar volt, viszont a bombázás helyét megjelölő füstsávot elsodorta a szél. Emiatt a Semmelweis Kórház környéke és a Népkert, a mai Vörösmarty lakótelep, a Búza tér és a Zsolcai kapu is kapott bombákból. A bombázás következtében négyszázhúsz ember megsebesült, több mint kétszázan meghaltak. Az áldozatok között sok volt a tizennégy éven aluli gyermek. Százhatvan lakóház omlott össze, hatszáz megrongálódott a városban. 

A támadásban elpusztult a járványkórház, és súlyos sérüléseket szenvedett a vásárcsarnok, valamint az Erzsébet kórház. Megrongálódott a Tiszai pályaudvar és a rendező pályaudvar, a mozdonyszerelő és a járműjavító épületei pedig elpusztultak, ezek a létesítmények rengeteg miskolcinak adtak munkát.

– Ahogy közeledett a frontvonal az ország, ezáltal Miskolc felé, a városiak egyre többször gondolkodtak azon, mi lesz, ha megindul a bombázás. Az ugyanis nyilvánvaló volt számunkra, hogy nem a falvakra és a szántóföldekre fogják szórni a bombákat, hanem a városokra, mert az elsődleges célpontok a gyárak és a vasúti csomópontok. Miskolcon pedig mindkettő volt. Így aztán aki tehette, falura menekítette legalább az asszonyt és a gyerekeket – idézi fel Kossárik Nándorné.

Fel a hegyre

A másik lehetőség az Avas volt, sokan ide menekültek. – A világon kevés olyan város van, melynek közepén egy "hegy" van, ami tele van pincével. A húszas évektől kezdve az Avas egy vigalmi negyed volt, aztán a háborúval megváltozott a funkciója. Nagyapámnak is volt pincéje, amit később apám használt, gyakran látogatták kollégáival. Névnapokat és családi ünnepségeket ültek meg itt. Aztán amikor egyre gyakoribb lett a légiriadó, eszükbe jutott, mi lenne, ha átmenetileg felköltöznének a pincébe. Emlékeim szerint hét vagy nyolc család zsúfolódott itt össze vaságyakon – mondta el, hozzátéve: sokan mások is követték őket.

Aztán jött június 2., a bombázás napja. Kossárik Nándorné emlékei szerint a pincében a férfiak egy ideig számolták a puffanásokat, később abbahagyták, felesleges volt. Amikor aztán vége lett a légiriadónak, az emberek kibújtak a pincékből, és szembesültek a pusztítással.

– Édesanyámat a két unokatestvére értesítette, hogy nagy a baj, keresztapám, Szokolay Károly házát eltalálta egy bomba. A Népkerthez közeli, akkori Zrínyi utcához érve anyám térdre rogyva, a tíz körmével kaparta a romokat, kereste a testvérét a szomszédokkal. De csak tenyérnyi szövetdarabot, csontszilánkokat és egy összeszakadt pénztárcát találtak, amiben még a pengő is össze volt nyomorodva a légnyomástól. Végül egy üres koporsót temettek el, benne ezzel a néhány tárggyal, hogy legalább legyen hol egy gyertyát gyújtani az emlékére. Sok özvegynek erre sem volt lehetősége – mesélt a borzalmakról Kossárik Nándorné.

Nem feledhetjük

A hivatalos beszámolók szerint a bombatámadás áldozatait néhány nap múlva a Tetemvári piactéren ravatalozták fel, ahol Borbély-Maczky Emil főispán búcsúztatta az áldozatokat. A gyászmise után a polgári áldozatokat a köztemetőben, a katonákat a Hősök temetőjében temették el. A szövetséges légierő őszig még három alkalommal támadta Miskolcot. Augusztusban kétszer újból a pályaudvarok voltak a célpontok, míg 1944. szeptember 13-án Diósgyőrre is több száz bomba hullott, a támadás negyvennégy áldozatot követelt.

A háború után is okoztak még tragédiákat a fel nem robbant bombák – meséli Kossárik Nándorné. Édesapja legjobb barátja fiának életét például egy ilyen szerkezet oltotta ki Martinkertváros akkor még beépítetlen részén, ami akkor szántóföld volt.

Beszélgetőpartnerünk végül hangsúlyozta, azért tartotta fontosnak, hogy emlékeit megossza a fiatalabbakkal is (még úgy is, ahogy az azokról való beszéd sebeket tépett fel benne, az interjú során többször küzdött érzéseivel és könnyeivel – a szerző), mert a jelen eseményeit nézve úgy látja: az emberek hajlamosak elfelejteni, hogy egy háborúnak nincsenek valódi győztesei. Egy fegyveres konfliktusból a lakosság, az emberek csak vesztesen jöhetnek ki.