A nyolcvanas évek első felében végigbóklásztam a Bécs melletti nagy bevásárlóközpontokat. Ott találkoztam először a parfümöt ajándékba ajánlgatókkal. Akik végül annyi szuvenírrel szédítettek el, hogy nem győzted kifizetni, ha nem akartad a már kialkudott ajándékod elveszíteni. Apró, de hatásos trükk, jobb, mint az itt a piros…, ugyanezt később a miskolci Centrum Áruház előtt is eljátszották. Jómagam arra is emlékszem, hogy a bécsi, teljesen üres óriási parkolóban egy rozsdás Wartburg parkolt a kocsim mellé, szorosan. Szerencsém volt, nem hagyott volna nyomot a csüngő ajtaja az új kocsimon.

Akkoriban gondoltam először arra, miként lehetne a miskolci belváros kereskedelmét fellendíteni. Sokat beszéltünk erről Kovács Gáborral, az akkori tanácsi hivatal kereskedelmi osztályának vezetőjével. Ha hiszik, ha nem – videóm is van erről. Abban az időben a Széchenyi utcai boltok portáljai még őrizték a századelőn kialakított arculatukat. Akkoriban nőtt meg a kereslet a kis területű butikok iránt. Pár esztendő alatt szinte minden belvárosi kapualjban felhúztak egy bodegát a házban lakók örömére. Hogy aztán egy átgondolatlan belvárosi rehabilitációs program keretében, kártérítés nélkül kilakoltassák ezeket a már harminc évet megélt kisboltokat.

A rendszerváltás után, mint ismeretes, a teljes Kossuth szállót az önkormányzat örökölte meg. Hosszas kérlelés után elértem, hogy a már hosszú ideje magára hagyott komplexumot a Déli Hírlap Kft. kapja meg gazdasági hasznosításra. Megvallom, tetszett a projekt, s a szemem előtt lebegett, hogy osztrák mintára a söröző, az étterem valamint a hotel minden zugában üzleteket alakítsunk ki. Pénz nélkül, tőkementesen. Mogyorósi Zoltán barátom vásárirodája segítségével legalább harminc kisebb-nagyobb pavilont alakítottunk ki minden építészeti, tervezői jártasság nélkül. Tudtam, nagy forgalmat generáló élelmiszerárusító áruház nélkül az apró butikok életképtelenek. Végül egy gyöngyös melletti nagykereskedést sikerült behálóznunk, ám egy év elteltével bedobták a törölközőt. Kiderült, a cég tonnaszámra vásárolta fel a Nyugaton már lejárt csicsás csomagolású levesporokat és konzerveket. Csodálatos volt az ököruszálylevesük, annak ellenére, hogy a szavatossági idejét jelző matricát háromszor is felülragasztották.

Jómagam élveztem a vásári forgatagot, a standok bérlői is elégedettek voltak, különösen karácsony tájékán. Csak ám a lerohadt, pusztuló épület minden napra tartogatott valamilyen kellemetlen meglepetést, hol fűtés nem volt, hol pedig csőtörés miatt áztak el a portékák. Hiába rendeztük meg a Vörös teremben az ország első UFÓ-kiállítását, végül a botcsinálta plázaprojektünk kimúlt. A bérlők elégedetlenkedtek, nem akartak fizetni, mi meg nem akartunk ráfázni, így Miskolc első, plázaszerű bevásárlóközpontjára visszatettük a lakatot. Innentől az épület sorsa megpecsételődött legalább húsz évre.

Mindez arról jutott eszembe, hogy a közösségi oldalakon egyre másra jelennek meg a hajdani belváros utcarészletei. Hogy mennyire zsúfolt, élettel teli, elevenen lüktető volt, a Forinton tömegek mentek-jöttek a Városház tértől az Ady hídig. Süt a keserű nosztalgia, miközben mindannyian tudjuk, alapvetően megváltoztak a bevásárlási szokásaink. Oda megyünk vásárolni, ahol parkolhatunk, oda megyünk sétálni, ahol egyszerre minden szükséges dolgot beszerezhetünk. Így aztán a városvégeken található nagy bevásárlóközpontok a menők. Nem beszélve arról, ma már én is szívesebben rendelem online, ha valami megtetszik.

Világjelenség. Ám ha ismét látni szeretnénk a főutcán hullámzó tömeget, ne feledjük, hamarosan kezdődik a hagyományos, csak miskolci Kocsonyafesztivál.