Hát beleállok én is a közel 10 millió szövetségi kapitány országában: hálás vagyok, hogy ismét Európa-bajnokságon láthattam a magyar labdarúgó-válogatottat! Röviden ennyi. Laikusként nem szakmázok, szurkolóként a legpozitívabb dologra koncentrálok, újságíróként meg nem igyekszem tárgyilagos maradni. Persze van a pőre egymondatos értékelésnek más oka is. Ez már érzelemdúsabb, ígérem. Generációm, a '80 után született nemzedék úgy nőtt fel, hogy alig-alig csurrant-cseppent nekünk valamilyen focisiker. Emlékszem, volt idő, amikor annyi örömünk volt, hogy valamelyik (legyen: bármelyik) klubcsapatunk – játsszanak zöld-fehérben, lila-fehérben, vagy piros-fehérben – helyt állt a nem túl veretős magyar bajnokságban, majd valahogy továbbvergődött egy-egy kört egy nemzetközi ligában. Máskor beértük egy szép csellel. Büszkén húztuk ki aztán magunkat, látva, hogy Gera Zoltánt milyen tisztelet övezi Angliában. Attól meg egyenesen kiráz a hideg a mai napig, amikor visszanézem, hogyan éltették Dzsudzsák Balázst a PSV szurkolói, amikor az ő vezetésével legyőzték a nagy rivális Ajaxot.

Na, igen, ha belegondolok, lehet, hogy nem is rosszabb nekünk, mint az „elkényeztetett” szüleimnek, akik azért még láttak magyarokat egy vb-n, szurkolhattak magyar csapatnak az UEFA-kupa döntőjében a Real Madrid (!) ellen. Aztán ők álmukból felkeltve sorolják a zseniális magyar játékosokkal teli Fradit és Dózsát. Egy kicsit irigylem is őket...

Szóval kibekkeltük, túléltük, de némileg önző módon kimondom: megérdemeltük, hogy jó válogatottunk legyen! Végtére is nekem személy szerint több mint 30 évet kellett várnom, hogy nagy tornán együtt énekelhessem a Himnuszt a válogatottal. Igaz, „csak” itthon, barátokkal, meg sok száz miskolci szurkolóval teraszokon, pubokban, nyakon öntve olykor sörrel, pezsgővel, berekedve a gólöröm közbeni üvöltéstől, de lebegve a boldogságban. Szakmázna valaki?

Eszünkbe nem jutott.

Most, sorozatban harmadik Európa-bajnokságunkon (ízlelgessük azért a szavakat) megint előjött a szakma. Mármint értik, a „szakma”, ahol megítéltetik, miért jobb, ha Sallai nem befele, hanem kifele cselez, vagy ha Szoboszlai teljes csüddel lövi meg a labdát, nem pedig belsővel. És hasonlók. Kétség ne férjen hozzá, én is szerettem volna bombagólokat, vagy, hogy lássam egy nagycsapat elverését. Nem adatott meg – mégsem hőbörgök.

Hogy miért? Egyszerűen azért, mert továbbra is értékelni tudom, hogy kijutottunk. Ez azonban már nem az a beletörődés, hogy most még októberben is harcolnak csapataink, hurrá. Vagy, hogy jók voltunk egy ikszre Liechtensteinnel. Nem. Ebben teljesítmény van. Az, hogy így alakult, nem változtat Sallai Roland iránti rajongásomon például. Végre van miért valóban izgulva leülni a tévé elé, ha jön a foci Eb. Ez édes teher. Szerencsére mára a megszokás édes terhe.